Az elektrogyenge fázisátmenet

Abstract

The electroweak phase transition provides the most attractive framework to account for the observed baryon asymmetry of the universe. In the literature it has been studied both perturbatively and nonperturbatively, however, the comparison of perturbative and nonperturbative results is not straightforward due to the different coupling constant definitions. The perturbative definition stems from the $\overline{\mathrm{MS}}$ subtraction scheme, while the nonperturbative one uses the static quark potential.

The momentum-space perturbative static potential is calculated in the SU(2)–Higgs model, and is Fourier transformed into coordinate space numerically. Having established the connection between the coupling constants, two-loop perturbative results are contrasted with 4-dimensional lattice simulation results. The thermodynamically relevant parameters of the phase transition indicate that the perturbative results are reliable for low Higgs masses, while for values around the endpoint ($m_{H}\approx 72$ GeV) the perturbative approach breaks down. The previously known vale of the endpoint can be refined to $72.1\pm 1.4$ GeV, which excludes the standard model baryogenesis scenario. The calculation also allows us to identify the Higgs mass range for which dimensional reduction yields reliable results.

As an extension of the standard model, the MSSM is also studied. A simple one-loop perturbative approach is presented, which indicates some useful trends: the baryogenesis requirements are more easily met if the right-handed stop is lighter than the top; for certain parameters colour-breaking phase transition is possible, etc.

In order to perform 4-dimensional nonperturbative studies a special purpose machine, PMS (Poor Man’s Supercomputer) was built at Eötvös University between June 1998 and February 2000.

The results and the techniques of the simulations of the bosonic sector of the MSSM performed on PMS are presented in some detail. A phase diagram is presented, the bubble wall between the symmetric and the Higgs phase is studied. The cosmologically relevant part of the parameter space is analysed. The results show that baryogenesis is possible within the MSSM if $m_{h}\leq 103\pm 4$ GeV, which can be tested in collider experiments in the near future.

Contents

1. Bevezetés
2. 1 Bariogenézis
   1. 1.1 Barionszámsértés a standard modellben
   2. 1.2 Az elektrogyenge fázisátmenet
   3. 1.3 Az elektrogyenge fázisátmenet perturbatív és nemperturbatív tanulmányozása
3. 2 Az impulzustérbeli potenciál
   1. 2.1 A sztatikus kvark potenciál bevezetése
   2. 2.2 Gráfszabályok
      1. 2.2.1 A sztatikus kvark propagátor
      2. 2.2.2 A sztatikus kvark–mértékbozon vertex
      3. 2.2.3 További gráfszabályok
   3. 2.3 A járulékot adó gráfok
      1. 2.3.1 Kvantumelektrodinamikai kitérő
      2. 2.3.2 További gráfok
      3. 2.3.3 Az egyhurok-rendű mértékbozon propagátor
      4. 2.3.4 A tadpole-gráfok
   4. 2.4 Hurokintegrálok
      1. 2.4.1 $K$
      2. 2.4.2 $L$
   5. 2.5 A sztatikus kvark potenciál impulzustérben
      1. 2.5.1 Renormálás
      2. 2.5.2 Az impulzustérbeli potenciál
4. 3 A koordinátatérbeli potenciál
   1. 3.1 Fourier-transzformáció
      1. 3.1.1 3 dimenzió $\rightarrow$ 1 dimenzió
   2. 3.2 A fagráf szintű járulék
   3. 3.3 Az egyhurok-rendű járulék
      1. 3.3.1 Numerikus integrálás
      2. 3.3.2 Numerikus differenciálás
   4. 3.4 A potenciál alapján definiált csatolási állandó
5. 4 Perturbatív és nemperturbatív mennyiségek összevetése
   1. 4.1 Miért kell a perturbációszámítás?
      1. 4.1.1 A csavaros eszű Arkhimédész
      2. 4.1.2 A perturbációszámítás
   2. 4.2 Mikor alkalmazható a perturbációszámítás?
   3. 4.3 A fázisátmenet termodinamikai jellemzői
   4. 4.4 A perturbatív és nemperturbatív eredmények összevetése
6. 5 A szuperszimmetrikus standard modell
   1. 5.1 A hópehely
   2. 5.2 Szuperszimmetria
   3. 5.3 A fázisátmenet perturbatív vizsgálata
      1. 5.3.1 A $\Phi$ irányú potenciál
      2. 5.3.2 Az U irányú potenciál
   4. 5.4 Perturbatív eredmények
      1. 5.4.1 Paraméterválasztás
      2. 5.4.2 Eredmények
      3. 5.4.3 Néhány furcsaság
   5. 5.5 A perturbatív eredmények megbízhatósága
   6. 5.6 Dimenziós redukcióval kapott eredmények
7. 6 A PMS szuperszámítógép
   1. 6.1 A PMS felépítése
   2. 6.2 A PMS-en futó szoftverek
   3. 6.3 A PMS teljesítménye
8. 7 Az MSSM rácsszimulációja
   1. 7.1 A Lagrange-függvény
   2. 7.2 A szimulációkban mért mennyiségek
   3. 7.3 A Lee–Yang-zérushelyek
      1. 7.3.1 A Ferrenberg–Swendsen-féle átsúlyozási módszer
   4. 7.4 A szimmetrikus, a színsértő és a Higgs-fázis
   5. 7.5 A buborékfal vizsgálata
   6. 7.6 A kozmológiailag releváns paramétertartomány
9. Összefoglalás
10. Köszönetnyilvánítás
11. A A $K^{\prime}$ integrál kiszámítása
12. B A QCD sztatikus kvark potenciálja
13. Bibliography

Bevezetés

A világegyetem körülöttünk lévő része barionos, nem pedig antibarionos anyagból épül fel. Honnan ered, más szóval a Big Bang után hűlő világegyetem mely fázisában keletkezett az a jelentékeny barion-többlet, mely az antibariononokkal való ütközések hatására bekövetkező annihilációs folyamatok ellenére fennmaradt? Adható-e a fenti kérdésekre megalapozott részecskefizikai modellre épülő magyarázat?

A bariogenézishez szükséges Szaharov-feltételek [1] – barionszámsértő folyamatok, C és CP-sértő folyamatok, termikus egyensúlytól való eltérés – az anomális szfaleronátmenetek [2] révén elvben kielégíthetők a standard modell keretén belül. Bár a standard modellben tapasztalható CP-sértés mértéke túl kicsi, így legfeljebb kvalitatív magyarázat lehetséges, a modell egyszerűsége és kísérleti alátámasztottsága miatt a kérdés vizsgálatának jelentősége nem becsülhető túl. A magyarázathoz egy olyan folyamat szükséges, melynek során a rendszer kiesik a termikus egyensúly állapotából – ez a világegyetem hűlése folyamán végbemenő elektrogyenge fázisátmenet révén lehetséges.

A standard modellbeli elektrogyenge fázisátmenet [3] tanulmányozása először perturbatív megközelítésben történt [4, 5, 6]. Az egy- és kéthurokrendű számolások azonban erősen kétségbe vonták a perturbatív megközelítés alkalmazhatóságát [6], így (részben) nemperturbatív módszerek kifejlesztése vált szükségessé. Ezek közül az SU(2)–Higgs-modell négydimenziós rácsszimulációja [7], valamint a dimenziós redukcióval kapott háromdimenziós modellek rácsszimulációja [8, 9] bizonyult leginkább gyümölcsözőnek.

Igen fontos azonban, hogy megfelelőképp össze tudjuk vetni a perturbatív és nemperturbatív megközelítéssel kapott eredményeket, hiszen egy ilyen kapcsolat a későbbiekben vizsgálandó bonyolultabb modellek szempontjából nagyon hasznos lehet. Az összevetés a kétfajta megközelítés eltérő csatolási állandó definíciója miatt nem magától értetődő; a perturbatív megközelítés a jólismert $\overline{\mathrm{MS}}$ sémában definiálja a csatolási állandót, míg a négydimenziós rácsszimulációk a statikus kvark potenciálra [10] épülnek. Így a nemperturbatív definícióhoz szükséges statikus kvark potenciál egyhurok rendű, perturbatív számolása révén a csatolási állandók között kapcsolatot teremthetünk [11, 12]. Ez a probléma képezi a jelen doktori értekezés első felének témáját.

Az első fejezetben a motivációul szolgáló bariogenézis témáját ismertetem, egy egyszerű elektrodinamikai analógiával érzékeltetve a barionszámsértő folyamatok standard modellbeli megvalósulását. A fentieknél részletesebb indikációkat adok arra, miért elengedhetetlen a rácsszimulációk alkalmazása az elektrogyenge fázisátmenet vizsgálatában.

A második fejezetben bevezetem a statikus kvark potenciált [10], megadom az impulzustérbeli potenciál kiszámításához szükséges (Feynman-mértékbeli) gráfszabályokat és gráfokat, majd a standard modell egyhurok rendű renormálása során fellépő gráfok [13] kivételével kiszámítom a gráfok járulékait.

A harmadik fejezetben az előbbiekben megkapott impulzustérbeli potenciált koordinátatérbe transzformálom numerikus módszerrel. A koordinátatérbeli potenciál alapján oly módon definiálom a csatolási állandót, hogy az a rácstérelméletben alkalmazottal a lehető legszorosabb kapcsolatban álljon. Ezáltal megadom a $g_{\overline{\mathrm{MS}}}$ és a $g_{\mathrm{pot}}$ csatolási állandók kapcsolatát.

A negyedik fejezetben a csatolási állandók különbözőségéből adódó nehézségek kiküszöbölése alapján megvizsgálom a fázisátmenetet jellemző termodinamikai mennyiségek összeegyeztethetőségének kérdését a kéthurok rendű perturbatív megközelítés, illetve az SU(2)–Higgs-modell négydimenziós rácsszimulációján alapuló módszerek között. A vizsgálatból leszűrhető, hogy a perturbatív megközelítés csak bizonyos tartományban működik helyesen, az elektrogyenge fázisátmenet (nemperturbatív módszerekkel megjósolt) végpontjától távol. A csatolási állandók összevetéséből a fázisátmenet végpontjára adódó érték $72.0\pm 1.4$ GeV [11], mely kizárja az elektrogyenge fázisátmenet lehetőségét a standard modellben, és ezzel együtt a bariogenézis kísérletileg igazolt fizikai modellen alapuló magyarázatát.

A dolgozat másik felében a standard modell legpragmatikusabb kiterjesztésén, a minimális szuperszimmetrikus kiterjesztésen belül vizsgálom meg az elektrogyenge fázisátmenet kérdését. A sokdimenziós paramétertér teljes feltérképezése reménytelennek tűnő feladat, így célom néhány általános tendencia megállapítása, valamint a paramétertér bariogenézisre alkalmas (valamely) szögletének durva kijelölése.

A standard modellbeli vizsgálatok alapján itt is nemperturbatív módszerekre célszerű hagyatkozni. Az MSSM bozonikus szektorát kívánjuk majd négydimenziós szimulációk révén vizsgálat alá venni; ezt a vizsgálatot megkönnyíti, ha előre rendelkezünk néhány perturbatív módszerekkel kapott jóslattal. Így az ötödik fejezetben egy igen leegyszerűsített MSSM modellt vizsgálok [14], az egyhurok rendű effektív potenciálban a rácsszimulációknál használt paramétereknél numerikus úton határozom meg a fázisátmeneti pontokat. Az MSSM-ben megvalósuló három fázis (szimmetrikus, színsértő [15], Higgs-fázis) jelenlétét ezzel az egyszerűsített modellel is demonstrálom, meghatározom adott paraméterétékeknél a fázisdiagram egyes ágait. Megmutatom, hogyan hangolhatók a paraméterek úgy, hogy a fizikai mennyiségek (pl. Higgs-W tömegarány) értéke ne változzon. A modell erősen leegyszerűsített jellege miatt ezt kvalitatíven használom a további vizsgálatok során.

Az MSSM négydimenziós szimulációja óriási számítógépes igényeket támaszt. Ennek kielégítésére az Elméleti Fizikai Tanszéken 1998. nyarán elkezdődött a 32 PC elemből álló PMS (Poor Man’s Supercomputer) szuperszámítógép építése. Néhány hónapos munkával a számítógép működőképes állapotba jutott, bár a szuperszámítógép igazi kvalitását adó nódusok közötti kommunikáció csak 2000. februárjában valósult meg [16]. A hatodik fejezetben a szuperszámítógép építését, felépítését és teljesítményét (egyszeres pontosságú műveletek esetén kb. 27 Gflop, 0.45 $/Mflop ár–teljesítmény hányados) foglalom röviden össze. A szuperszámítógép mellett 1999. nyarától egy további 64 PC-elemből álló cluster (PMS2) is rendelkezésre állt a szimulációk során.

A négydimenziós rácsszimulációkkal a hetedik fejezet foglalkozik. Először ismertetem a rácsra helyezett Lagrange-függvényt, majd a (véges illetve zérus hőmérsékletű) rácsszimulációkban mérendő mennyiségeket. A fáizsátmeneti pontokat Lee–Yang-módszerrel határozom meg, miáltal a perturbatív megközelítésben kapottal kvalitatív egyezésben álló fázisdiagramot kapok. Vizsgálom ezen kívül a bariogenézis szempontjából igen fontos [17, 18] buborékfal-vastagságot.
A rácsszimulációkban végrehajtandó kontinuum-limesz képzése nagy nehézségekbe ütközik: mindeddig nem sikerült azonos fizikai paramétereket biztosítani egyre kisebb rácsállandó mellett. Így a négydimenziós szimulációkból származtatható mennyiségek köre korlátozott, pl. a kozmológiai jelentőségű $v/T_{c}$ hányadost a rácsszimulációk alapján kellő pontossággal nem lehet közvetlenül megbecsülni. A rácseredményekhez alkalmazkodó egyhurokrendű perturbációszámítás [19] segítségével felrajzolható a legkisebb tömegű szuperszimmetrikus Higgs tömeg és a jobbkezes stop-tömeg síkján a kozmológiailag releváns tartomány; ez alapján a bariogenézis MSSM-beli megvalósulásának (4-dimenziós rácsszimulációkra alapozott) feltételeként $m_{h}\leq 103\pm 4$ GeV adódik, a perturbatív [20] és a dimenziós redukciós módszeren alapuló eredményekkel [21] összhangban. Ez az érték a kísérletileg még lehetséges tartományba esik, melyet a CERN-ben és a Tevatronban végrehajtott kísérletek hamarosan ellenőrizni fognak.

Két függeléket mellékelek, melyek a sztatikus kvark potenciál számításához kapcsolódnak. Az elsőben egy hurokintegrált számítok ki, mely az egyhurok-rendű közelítésben nem lép fel közvetlenül; a másodikban részletesen kiszámítom a kvantumszíndinamika régóta ismert potenciálját [10, 22]. Az irodalomban közölt értékek reprodukálása indirekt bizonyítékként szolgál a bonyolultabb SU(2)–Higgs-modellbeli potenciál helyességét illetően.

A sztatikus kvark potenciállal kapcsolatos számolásokat Csikor Ferenccel, Fodor Zoltánnal és Hegedüs Pállal végeztem. A PMS szuperszámítógép építésében Csikor Ferenccel, Fodor Zoltánnal, Hegedüs Pállal, Horváth Viktorral és Katz Sándorral együtt vettem részt. Az MSSM-beli elektrogyenge fázisátmenetet Csikor Ferenccel, Fodor Zoltánnal, Hegedüs Pállal, Jakovác Antallal és Katz Sándorral együtt vizsgáltam. A dolgozatban közölt eredmények közül az alábbiak a sajátjaim:

• Meghatároztam a sztatikus kvark potenciált impulzustérben; az irodalomból ismert egyhurok-rendű bozon-propagátor kivételével Feynman-mértékben megadtam a potenciálban szereplő gráfok járulékait. Ellenőrzésként reprodukáltam a QCD irodalomból ismert egyhurok rendű sztatikus potenciálját.

• A Maple program segítségével koordinátatérbe transzformáltam a potenciált, majd ezt numerikusan differenciáltam; A $dV/dx$ mennyiségből meghatároztam a kétféle csatolási állandó kapcsolatát.

• A Maple programmal numerikusan vizsgáltam az MSSM bozonikus szektorát egyhurok-rendű perturbatív közelítésben, a [14] cikkben közölt effektív potenciál alapján. Kimutattam a három fázis jelenlétét. Bemutattam a módszer továbbfejlesztésének lehetőségét és szükségességét.

• 1998. és 1999. nyarán részt vettem a PMS szuperszámítógép építésében.

• Véges hőmérsékletű Monte Carlo szimulációkat hajtottam végre a szuperszámítógépen, a kapott adatokból több esetben meghatároztam a végtelen térfogatú határértéket. A fázisátmeneti pontok meghatározására a Lee–Yang-módszeren kívül a kétcsúcsú hisztogram módszert és a hiszterézis módszert is használtam. Vizsgáltam a fázisátmenet lehetőségét mindhárom fázis között. Véges térfogaton meghatároztam a fázisdiagram színsértő és Higgs-fázis közti ágát, majd végtelen térfogatú határátmenetet hajtottam végre.

A dolgozathoz kapcsolódó, referált folyóiratban megjelent publikációk:

• F. Csikor, Z. Fodor, P. Hegedüs, A. Piróth, Static potential in the SU(2)–Higgs model and coupling constant definitions in lattice and continuum models, Physical Review D60, 114511 (1999)

• F. Csikor, Z. Fodor, P. Hegedüs, A. Jakovác, S. D. Katz, A. Piróth, Electroweak Phase Transitions in the MSSM: 4-dimensional Lattice Simulations, hep-ph/0001087, közlésre elfogadva a Physical Review Letters c. folyóiratnál

• F. Csikor, Z. Fodor, P. Hegedüs, V. K. Horváth, S. D. Katz, A. Piróth, The PMS Project – Poor Man’s Supercomputer, hep-lat/9912059 – közlésre elfogadva a Computer Physics Communications c. folyóiratnál

A dolgozathoz kapcsolódó további publikációk:

• A. Piróth, The Static Potential in the SU(2)–Higgs model and the Electroweak Phase Transition hep-ph/9909552.

Chapter 1 Bariogenézis

Well beyond the tropostrata
There is a region stark and stellar
Where, on a piece of anti-matter
Lived Dr. Edward Anti-Teller.
H. P. Fruth [23]

Werner Heisenberg az antianyag felfedezését tartotta a huszadik századi fizika talán legfontosabb előrelépésének [23]. A felfedezés hatására a

Miért van valami a semmi helyett – avagy hogyan zajlott le a világegyetem teremtése?

kérdés évszázados–évezredes történetében új fejezet – de legalábbis új lábjegyzet – nyílt meg: a teológia és a filozófia után a részecskefizika is részt követelt a kérdésből.

A részecskefizikai válaszkeresés konkrétabban a kérdés következő aspektusára összpontosít:

Miért csak barionos anyagot látunk magunk körül?

A kérdés alapja közvetlen tapasztalatunk: antianyag a Földön csak mikroszkopikus mennyiségben fordul elő, és a Naprendszer távolabbi részeiről visszatérő űrszondák bizonyítékai is meggyőzőek. Távcsöveink mindeddig nem találtak anyag és antianyag csomók határán lezajló, látványos szétsugárzással járó nagyenergiájú folyamatokra utaló jeleket. Becsléseink szerint mintegy $10^{13}$ naptömegnyi környezetünk pusztán anyagból áll [24].

A részecskefizika kellő súlyú érv hiányában elveti annak lehetőségét, hogy a világegyetem igen nagy skálás szerkezete egymással váltakozó, $10^{13}$ naptömegnél nagyobb méretű anyag-, illetve antianyaghalmazokból állna, minthogy mindeddig nem ismert egyetlen olyan mechanizmus sem, mely ekkora skálán képes lenne az anyagot és az antianyagot szétválasztani. Így, részecskefizkai tapasztalatunk alapján feltételezzük, hogy a világegyetem másutt is anyagból áll – ezt a hipotézist nevezzük a világegyetem barion-aszimmetriájának.

A barion-aszimmetria egyik lehetséges magyarázata a kezdeti feltételek megfelelő megválasztása lenne. Ez a magyarázat túlságosan konkluzív, így meg kell vizsgálnunk a másik lehetőséget; mivel utóbbi sokkal szerteágazóbb és színesebb magyarázat keresését jelenti, ezt az utat fogjuk választani – a kezdeti feltételekre való támaszkodást pedig megfelelő érvek hiányában és esztétikai szempontok alapján elvetjük.

Olyan fizikai folyamatot kell keresnünk, melyben dinamikai magyarázatot adhatunk a barion-aszimmetriára. A következő mozaikot kívánjuk tehát fizikailag (minél inkább) alátámasztott folyamatokból felépíteni: kezdetben az univerzum össz-barionszáma 0, majd a nagy bumm utáni első másodperc kicsiny töredékében olyan folyamatok játszódnak le, melyekben a barion–antibarion szimmetria enyhén megbomlik, így közel (de nem teljesen) azonos számú barion és antibarion jön létre. Ezek egymással kölcsönhatva szétsugárzódnak – ami által rengeteg foton keletkezik. A kicsiny megmaradt bariontöbbletből pedig végül létrejöhet az univerzum mai szerkezete.

A világegyetemben található könnyű elemek relatív gyakorisága az előzőekben tárgyalt folyamatokból visszamaradt barionok és fotonok arányát a

$$3\times 10^{-10}<\eta\equiv\frac{n_{B}}{n_{\gamma}}<10^{-9}$$ (1.1)

határok között állapítja meg [25].

Ehhez a számhoz kívánunk tehát egy részecskefizikai modellt alkotni. Nyilvánvalóan olyan modellre van szükségünk, mely kielégíti a három Szaharov-feltételt [1]:

• Barionszám sértés

• C és CP sértés

• Eltérés a hőmérsékleti egyensúlytól

Mivel egyetlen számon áll vagy bukik az egyes modellek életképessége, a fenti számmal való egybecsengés kritériumával gyakorlatilag csak kizárhatunk bizonyos modelleket, igazolni semmi esetre sem igazolhatjuk őket.

1.1 Barionszámsértés a standard modellben

A standard modellben nem rajzolható fel egyetlen barionszámsértő Feynman-gráf sem. Emiatt sokáig úgy vélték [26], hogy a bariogenézis feltételeit csak egy kísérletileg még hosszú ideig nem tesztelhető nagy egyesített elmélet keretein belül lehet megteremteni. A nagy egyesített elméletekre alapozott közvetlen bariogenézis modellek mellett leptogenézis modellek is léteznek [27], melyekben a nehéz steril neutrínók bomlása termikus egyensúly hiányában leptonaszimmetriára vezet; ez szfaleronátmenetek révén barionaszimmetriát hoz létre. (További alternatív bariogenézis modelleket illetően lásd a [28] cikk hivatkozásait.)

1976-ban azonban kiderült, hogy a standard modelleben is léteznek olyan, nemperturbatív folyamatok, melyek a barion- és leptonszámot egyszerre változtatják [2]. A világegyetem barion-aszimmetriájának egy kísérletileg szinte teljesen igazolt fizikai modell keretében történő magyarázatának lehetőségét fogjuk az alábbiakban megvizsgálni [3, 29].

A C és CP-sértés kvalitatíve jelen van a standard modellben, így figyelmünket a másik két Szaharov-feltételre fordítjuk. A barionszám-sértő folyamatok fizikai alapjait ebben a szakaszban tekintem át, míg a termodinamikai egyensúlytól való eltérést, az elektrogyenge fázisátmenet folyamatát a következő szakaszban kezdem vizsgálni.

A standard modellbeli barionszámsértő folyamatokért mindenek előtt az alkalmas topológia és a kiralitás a felelős. Hogy miként, azt vizsgáljuk meg egy egyszerűbb modellen, az 1+1 dimenziós

$${\cal{L}}=-\frac{1}{4}F^{2}+\bar{\psi}i\gamma^{\mu}{\cal{D}}_{\mu}\psi-h\phi\bar{\psi}\psi+|{\cal{D}}\varphi|^{2}-V(\varphi)$$ (1.2)

Lagrange-függvénnyel leírt abeli Higgs-modellen, melyben az U(1)-szimmetriát mutató szimmetriasértő potenciál minimuma egy $S^{1}$ sokaság [30].

Az egyszerűség kedvéért tételezzük továbbá fel, hogy egyetlen térdimenziónkat egy $L$ sugarú kör mentén kompaktifikáltuk oly módon, hogy a Higgs-térre és a mértékterekre periodikus határfeltételeket szabtunk ki. Ekkor két csavarodási szám definiálható:

$${\cal{N}}_{H}=\frac{1}{2\pi}\int dx\,\partial_{x}\alpha,\qquad{\cal{N}}_{CS}=\frac{g}{2\pi}\int dx\,A_{x},$$ (1.3)

ahol $\alpha$ a Higgs-tér fázisa ($\varphi=\phi e^{i\alpha}$). A Higgs-tér csavarodási száma tehát azt mutatja meg, hányszor fordul körbe a Higgs-tér, miközben végigmegyünk az $L$-sugarú gyűrűn. Nyilvánvaló azonban, hogy ha a Higgs-tér valamelyik pontban eltűnik, akkor az ${\cal{N}}_{H}$ csavarodási szám nem meghatározott. Így a Higgs- és mértékterek sima időfejlődése esetén is lehetőségünk van az ${\cal{N}}_{H}$ csavarodási szám egész értékekkel való változtatására.

Ezzel szemben a mértékterek csavarodási száma, az ${\cal{N}}_{CS}$ Chern–Simons-szám mindenképpen jól definiált. Amennyiben tiszta mértékterekkel dolgozunk és az $igA_{x}=\partial_{x}U(x)U^{-1}(x)$ képletben szereplő $U(x)$ U(1)-beli elem $x$-nek egyértékű függvénye, pl. $U(x)=e^{i\theta(x)}$, úgy a $\theta(x+L)=\theta(x)+2\pi N$ ($N$ egész) periodikus határfeltétel következtében ${\cal{N}}_{CS}=N$.

Az elmélet klasszikus vákuumait egyetlen számmal indexelhetjük: hányszor csavarodik körül a Higgs-tér a potenciál minimumában. A vákuumállapotokban a Higgs-tér gradiense el kell tűnjön, tehát $igA_{x}=-\partial_{x}\alpha$, ahonnan

$${\cal{N}}_{CS}=-{\cal{N}}_{H}=N=\mathrm{eg\acute{e}sz}$$ (1.4)

következik. A szóbanforgó állapotot az elmélet $N.$ vákuumállapotának nevezzük.

A Higgs-tér csavarodási számát változtató folyamatok révén az egyik klasszikus vákuumállapotból a másikba juthatunk. Ekkor a Chern–Simon-szám megváltozását az ${\cal{E}}$ elektromos tér határozza meg:

$$\partial_{t}{\cal{N}}_{CS}\propto\int dx\,{\cal{E}}$$ (1.5)

Könnyen kiszámítható az az energia, amely $N$ egységnyi megváltozásához szükséges: a skalár Higgs-egyenletek paritásinvariánsak, így az energiafüggvény az ${\cal{N}}_{CS}\rightarrow{\cal{N}}_{CS}+1$ transzformáció mellett az ${\cal{N}}_{CS}\rightarrow-{\cal{N}}_{CS}$ transzformációra is invariáns. Az energiafüggvény (egyik) maximuma tehát ${\cal{N}}_{CS}=\frac{1}{2}$-ben van. Az elektrogyenge elméletben ez a szfaleron-korlát 10 TeV körülinek adódik [30].

Következő lépésként vegyünk figyelembe fermionokat is. Az egyszerűség kedvéért tömegük legyen 0, mértékcsatolásukat jellemezze a $g_{F}$ csatolási állandó, így a Lagrange-sűrűségben fellépő derivált ${\cal{D}}_{\mu}=\partial_{\mu}+ig_{F}A_{\mu}$. Ekkor a $\psi$ fermionterek $\psi^{\prime}=e^{i\theta\gamma_{5}}\psi$ transzformációjának globális axiálszimmetriája csak látszólagos, ugyanis a hozzá tartozó $j_{5}^{\mu}=\bar{\psi}\gamma^{\mu}\gamma^{5}\psi$ Noether-áramot anomália-tag sérti:

$$\partial_{\mu}j^{\mu}_{5}=\frac{g}{2\pi}\epsilon^{\mu\nu}F_{\mu\nu},$$ (1.6)

és ennek következtében a bal- illetve jobbkezes részecskék száma nem marad meg.

Hogy a (1.6) egyenlet következményeit könnyen átláthassuk, vizsgáljuk az 1+1 dimenziós Dirac-egyenletet az $A_{0}=0$ mértékválasztás mellett:

$$i\partial_{0}\psi=-i\gamma^{0}\gamma^{1}{\cal{D}}_{x}\psi,$$ (1.7)

melyben $\psi$ egy kétkomponensű Dirac-spinor, továbbá $\gamma^{5}\psi_{L,R}=\pm\psi_{L,R}$.

Keltsünk most egyenletes elektromos térerősséget 1 dimenziós (gyűrű) menti világunkban – ez például pozitív és negatív töltések párkeltése, szétválasztása, majd szétsugárzása révén megoldható; a vizsgált fizikai problémában ezt a különböző $N$-vákuumok közti átmenetekhez tartozó Higgs-tér-áram fogja biztosítani.

Mivel a $\partial_{t}A_{x}$ elektromos mező homogén, így $A_{x}$ konstans. A Dirac-egyenlet megoldásához tekintsük a $\psi\sim e^{i\left(Et-px\right)}$ próbafüggvényt, melyben $E$ és $p$ konstans. A jobbra (R) illetve balra (L) mozgó fermionokra adódó diszperziós reláció ekkor

$$E_{R,L}=\pm\left(p+g_{F}A_{x}\right).$$ (1.8)

Milyen hatása van az elektromos tér növelésének? Az egyes állapotok kanonikus impulzusát a periodikus határfeltétel szabja meg, $p=2\pi n/L$, ahol $L$ a világ sugara, $n$ pedig egy egész. Ez a mennyiség kvantált, így $A_{x}$ növelésekor nem változik – az állapothoz tartozó energia azonban változik. A Chern–Simons-szám egységnyi megváltozásakor az energiaszintek eltolódása $\delta E_{L,R}=\mp 2\pi/L$, tehát a balra haladó állapotok egy lépcsővel lejjebb, a jobbra haladók egy lépcsővel feljebb kerülnek. Ha tehát a Dirac-tenger felszínéről indulunk – tehát eredetileg az összes negatív energiájú állapot be van töltve, de egyetlen pozitív energiájú sem –, akkor az elektromos tér nagyságát úgy változtatva, hogy a Chern–Simins-szám egységnyivel nőjön, egy jobbra haladó részecske és egy balra haladó lyuk fog keletkezni. A jobbra illetve balra haladó részecskék számának különbsége tehát

$$\Delta(N_{R}-N_{L})=2\Delta{\cal{N}}_{CS}$$ (1.9)

szerint változik.

A fenti kép matematikailag kissé ingoványos alapon áll: a vákuumból keltett, gyakorlatilag 0 impulzusú részecskéket egy olyan Dirac-tengerből húzza elő – illetve az eltüntetendőket egy olyan Dirac-tengerbe rejti – mely végtelen mély; ezt a végtelen mélységet azonban a regularizálásnál eltompítjuk. A naiv Noether-tételre alapozott megmaradási tételt sértő anomáliák tehát igen trükkös módon hozzák kapcsolatba a nagyon nagy és a nagyon kis energiákat.

Az $\psi$ fermiontér $L$ bal, illetve $R$ jobb komponensének $g_{L}$ illetve $g_{R}$ mértéktöltést adva a mértéktér árama

$$j^{\mu}=g_{L}\bar{\psi}_{L}\gamma^{\mu}\psi_{L}+g_{R}\bar{\psi}_{R}\gamma^{\mu}\psi_{R},$$ (1.10)

melyben a $g_{L}=-g_{R}$ választás a töltésmegmaradást biztosítja, de a részecskék párkeltését is lehetővé teszi.

A 3+1 dimenziós elektrogyenge elméletben hasonló anomáliatagok segítségével kerülhető meg a részecskeszám-megmaradás. Az ott fellépő

$$j^{\mu}_{B}=\frac{1}{3}\sum_{g,c}g_{R}\bar{q}_{R}\gamma^{\mu}q_{R}+g_{L}\bar{q}_{L}\gamma^{\mu}q_{L}$$ (1.11)

barion-áramban ($g$ a generáció-index, $c$ a szín-index) csak a bal kezes kvarkok csatolódnak az SU(2)-mértékterekhez, így a barionszám (és hasonlóképpen a leptonszám) sérül:

$$\partial_{\mu}j^{\mu}_{B}=\partial_{\mu}j^{\mu}_{L}=-\frac{g^{2}}{32\pi^{2}}N_{g}F^{a*}_{\mu\nu}F^{a,\mu\nu},$$ (1.12)

ahol $N_{g}$ a generációk száma, $F^{a}_{\mu\nu}$ pedig az SU(2) térerősség tenzor.

A fentiekben indikációt adtunk arra, miként sérül a barionszám a standard modellben; a (1.12) képlet alapján azt is látjuk, hogy a barionszám mellett a leptonszám is sérül, azonban a $B-L$ kvantumszám megmarad.

1.2 Az elektrogyenge fázisátmenet

Ebben a szakaszban azt a fizikai folyamatot vizsgálom meg, amely a standard modell keretében lehetőséget ad a harmadik Szaharov-feltétel kielégítésére.

A kis energiákon sérülő elektrogyenge szimmetria magas hőmérsékleten helyreáll [29]. Az ősrobbanás után táguló és hűlő világyetem így átesett az elektrogyenge fázisátmeneten, elképzelhető tehát, hogy a fázisátmeneteknél megszokott módon a bariogenézishez szükséges egyensúlyi állapottól való eltérés is megvalósult.

Az elektrogyenge fázisátmenet kvantitatív leírásához az effektív potenciált használjuk.

Figure 1.1: Az elektrogyenge fázisátmenet leírásához használt effektív potenciál. A görbék különböző hőmérsékleteknek felelnek meg.

Magas hőmérsékleten az effektív potenciál szimmetrikus, minimumhelye a $\Phi=0$ pontban van. Zérus hőmérsékleten a potenciálnak $\Phi=0$ lokális maximuma, a minimum valamely szimmetriasértő $\Phi$ érték mellett valósul meg. Ennél valamivel magasabb hőmérséklen mind az origo, mind egy szimmetriasértő $\Phi$ érték mellett a potenciálnak minimuma van. Ez a két minimum egy jól meghatározott hőmérsékletértéknél egybeesik: ezt a pontot nevezzük fázisátmeneti pontnak. A fázisátmenetet leíró rendparaméter a $\Phi$ Higgs-tér vákuum várható értéke.

A bariogenézis folyamata ekkor a következőképpen játszódhat le. A szimmetrikus fázisban levő rendszer hűlésekor kialakul egy másik, nemtriviális minimum; a további hűlés folyamán az új minimumba való átjutás valószínűsége egyre nagyobb lesz. Ha a világegyetem valamely pontjában az új, sértett fázis valósul meg, egy sértett fázisú buborék alakul ki, mely tágulni kezd. A fal közelében, még sértetlen fázisban levő részecskék kölcsönhatnak a fal változó profilú Higgs-terével; a kölcsönhatás CP-sértő jellege miatt a különböző kiralitású részecskék falon való áthaladása illetve arról történő visszaverődése nem ugyanolyan valószínűségű lesz. A mérték-, Yukawa- és erős szfaleron átmenetek hatására a CP-sértő folyamatokban keletkező balkezes kvarkok sűrűsége ugyanolyan mértékben haladja meg a balkezes antikvarkokét, mint a jobbkezes antikvarkok sűrűsége a jobbkezes kvarkokét – ebben a pillanatban tehát az összbarionszám még nulla. Azonban a CP-aszimmetria gyenge szfaleron folyamatok révén barion–antibarion aszimmetriává alakulhat át [17, 18]. Ennek egy része bediffundál a sértett fázisú buborék belsejébe, ahol az anomális folyamatok exponenciálisan el vannak nyomva [2].

A barionszám-sértés feltétele tehát az, hogy egy esetlegesen keletkező $B+L$ aszimmetriának ne legyen ideje kimosódni, tehát a szimmetriasértett fázisban a különböző vákuumállapotok közti átmenet el legyen nyomva. Mivel $T<T_{C}$ esetén az időegység alatti átmenetek száma

$$\Gamma\propto\exp\left(-\frac{E_{szf}(T)}{T}\right),$$ (1.13)

ahol a szfaleron szabadenergia-korlátja

$$E_{szf}(T)=\frac{2m_{W}(T)}{\alpha_{W}}B\left(\frac{m_{H}}{m_{W}}\right).$$ (1.14)

$T>T_{C}$ esetén a részletes számítások tanúsága szerint a szfaleron-átmenetek gyakorisága $\Gamma\propto\alpha^{5}T^{4}\times\left(\log(m/g^{2}T)+\delta\right)$, lásd [31, 32, 33, 34]. Annak feltétele, hogy a fázisátmenetre jellemző $T_{C}$ hőmérséklet alatt a szfaleron-folyamatok hirtelen befagyjanak [29]

$$\frac{E_{szf}(T_{C})}{T_{C}}>45,$$ (1.15)

mely esetben fennáll az egyszerű

$${\langle\Phi\rangle_{T_{C}}>T_{C}}$$ (1.16)

egyenlőtlenség. Ez azt jelenti, hogy a bariogenézis magyarázata erős elsőrendű fázisátmenetet igényel.

Másrészt a CP-sértő folyamatok

$$\delta_{ms}=\left[\sigma(\mathrm{in}\to\mathrm{out})-\sigma(\overline{\mathrm{in}}\to\overline{\mathrm{out}})\right]/\left[\sigma(\mathrm{in}\to\mathrm{out})+\sigma(\overline{\mathrm{in}}\to\overline{\mathrm{out}})\right]$$ (1.17)

mikroszkopikus aszimmetriaparaméterével felírható az anyag–antianyag szétsugárzás után megmaradó barion–foton hányados [35]:

$$\frac{n_{B}}{n_{\gamma}}\sim\frac{\mu_{B}}{T}\sim\frac{\tau_{0}}{\tau_{U}}\delta_{ms},$$ (1.18)

ahol $\mu_{B}$ a barionok kémiai potenciálja, $\tau_{0}$ a barionszámsértő folyamatok karakterisztikus ideje, $\tau_{U}$ pedig az univerzum tágulásáé. A standard modell Kobayashi–Maskawa mátrixában szereplő CP sértő $\delta$ paraméter így döntő szerepehez jut. A CP-sértés mértékének vizsgálata azonban egy másik doktori értekezés témája lehetne – jelen dolgozatban az egyensúlytól való eltérés vizsgálatát tárgyalom.

A standard modellben ma az egyetlen ismeretlen paraméter a Higgs-bozon tömege. Az elektrogyenge fázisátmenet termodinamikai jellemzői igen érzékenyen függnek ettől a paramétertől. A következő szakaszban azt vizsgálom meg, milyen módszerekkel tanulmányozható ez a függés.

1.3 Az elektrogyenge fázisátmenet perturbatív és nemperturbatív tanulmányozása

Az elektrogyenge fázisátmenet vizsgálatának talán legkézenfekvőbb módszere a perturbációszámítás. Mind a standard modellben, mind ennek minimális szuperszimmetrikus kiterjesztésében számos perturbatív dolgozat tárgyalja a fázisátmenet jellemzőit [4, 5, 6, 36]. A kezdeti látszólagos sikerek után azonban a kéthurok-rendű számolások igen komoly problémára hívták fel a figyelmet [6]: a perturbációszámítás másodrendje az elsőrendű eredményekhez ${\cal{O}}({100\%})$-os korrekciókat ad, ami alapjaiban kérdőjelezi meg a perturbatív megközelítés létjogosultságát.

Ennek a jelenségnek az okát részletesen a 4.2 szakaszban vizsgálom meg. Egyelőre elég annyit hangsúlyozni, hogy a magas hőmérsékletű szimmetrikus fázisban a bozonikus szektorban súlyos infravörös problémák bukkannak fel, melyeknek naiv perturbációszámítással való kezelése megbízhatatlan eredményekre vezet.

A másik lehetőség a teljes standard modell négydimenziós Monte Carlo szimulációja lenne. A fermionok – különösképpen a királis fermionok – rácson történő kezelése azonban olyan igen komoly nehézségeket vet fel.

Így félig perturbatív, félig nemperturbatív módszerekhez kell folyamodnunk. Az egyik legbevettebb eljárás a dimenziós redukció módszerén alapul: egy magas hőmérsékleten jól működő háromdimenziós effektív elmélet Monte Carlo szimulációja útján kapjuk meg az eredményeket [8, 9, 37, 38, 39].

Az alábbiakban egy másik módszert fogok tárgyalni, melyben az U(1) csoportot és a fermionokat perturbatíve kezeljük, a fennmaradó bozonikus elméletet pedig négydimenziós Monte Carlo szimulációkkal vizsgáljuk. (Mivel az előbbiekben említett infravörös problémák a bozonikus szektorban bukkannak csak fel, a rácson nehezen kezelhető fermionok perturbatív figyelembevétele indokolt.) Az SU(2)–Higgs modell – vagy az MSSM-ből kiindulva adódó bozonikus modell – fázisátmenetének jellemző paramétereiből perturbatív korrekciók segítségével határozhatók meg a teljes elméletre jellemző paraméterek.

A négydimenzió modell szimulációja sokkal időigényesebb, mint a háromdimenziós redukált modellé [40, 41]. A kétfajta megközelítés eredményének kompatibilitása azonban megerősít bennünket abban a hitben, hogy az így kapott eredmények jók – az ilyesfajta ellenőrzési módszerek szükségességére éppen a perturbatív eredmények sorsa hívja fel figyelmünket.

A három- és négydimenziós szimulációk eredményei egyaránt azt mutatják, hogy a standard modell keretében a kísérletek által lehetségesnek minősített Higgs-tömeg tartományban nincs elektrogyenge fázisátmenet; a kis Higgs-tömeg esetén még elsőrendű fázisátmenet a Higgs-tömeg növekedtével egyre gyengül, majd 72 GeV környékén a fázisátmenet másodrendűvé válik – e végpont fölött pedig sima cross-over van a két fázis között. Nincs tehát erős elektrogyenge fázisátmenet, más szóval a bariogenézis nem magyarázható a standard modell keretében. Pozitívabban fogalmazva: a rácsszimulációk arra utalnak, hogy van fizika a standard modellen túl.

A dolgozat első része mégis a standard modell keretén belül marad. A rácsszimulációk azt is megmutatták, hogy kis Higgs-tömeg esetén a perturbációszámítás és a rácsszimulációk eredményei összeegyeztethetőek. Az eredmények öszevetése azonban nem triviális: a központi szereppel bíró csatolási állandó eltérő módon van definiálva a perturbációszámításban, illetve a nemperturbatív rácsszimulációkban. A perturbatív megközelítés adott $\mu$ tömegskálán az $\overline{\mathrm{MS}}$ levonási eljárás keretében a megszokott módon definiálja a csatolási állandót. A rácsszimulációk a sztatikus kvark potenciálra épülő csatolási állandó definíciót használnak.

A kétféle megközelítés összevetéséhez tehát a sztatikus kvark potenciál perturbatív kiszámítása szükséges. A csatolási állandók közötti kapcsolat megteremtésével a négydimenziós SU(2)–Higgs-modellbeli eredmények teljes standard modellbeli eredményekké való konvertálása során fellépő, a kétféle (perturbatív és nemperturbatív) lépés alkalmazásából fakadó hiba is csökkenthető. A dolgozat első felében tehát kiszámítom a sztatikus kvark potenciált impulzustérben, majd az így kapott kifejezést Fourier-transzformálva megteremtem a kétféle csatolási állandó közti kapcsolatot. Ez a kapcsolat a négydimenziiós, és a dimenziós redukcióval kapott háromdimenziós eredmények összevetését teszi lehetővé, ami által nemperturbatív eredményekkel támasztja alá a dimenziós redukció elterjedt módszerének alkalmazhatóságát.

A perturbatív és nemperturbatív eredmények összevetése egyrészt megmutatja, milyen paramétertartományban szolgáltat megbízható eredményeket a perturbációszámítás, másrészt indikációt adhat arra, hogy a perturbatíve kezelhetetlen tartományban miért nem működik a perturbációszámítás – így alkalmas módszerekkel (pl. megfelelő felösszegzések stb.) ez esetleg orvosolható lehet. Erre azért van szükség, mivel a bonyolultabb modellek – mindenek előtt a dolgozat második részének anyagát képező minimális szuperszimmetrikus standard modell – esetében számos perturbatív dolgozat vizsgálja az elektrogyenge fázisátmenetet – különös tekintettel azokat a paramétertartományokat, ahol a bariogenézis szükséges feltételei megvalósulhatnak –, valamint jónéhány dimenziós redukción alapuló eredmény is létezik, azonban kevés négydimenziós szimulációból kapott eredmény áll még rendelkezésünkre. A négydimenziós szimulációkban vizsgált paramétertartományok megválasztásához jó alapot nyújthatnak a perturbatív eredmények – melyeknek megbízhatósága mellett komoly érvek hozhatóak fel, azonban ezt (a standard modellben látottak következtében) csak a megfelelő nemperturbatív eredményekkel való egyezés támaszthatja alá kellőképpen.

Chapter 2 Az impulzustérbeli potenciál

2.1 A sztatikus kvark potenciál bevezetése

A sztatikus kvark potenciál fogalmát a Yang–Mills-elméletekben fellépő aszimptotikus szabadság perturbatív vizsgálata céljából a következő gondolatkísérlettel vezette be L. Susskind [10] 1976-os les houches-i előadásában.

Keltsünk a $-T/2$ pillanatban egy nagyon nehéz kvark–antikvark (forrás–antiforrás) párt a vákuumból, kvázisztatikus (adiabatikus) körülmények között távolítsuk el őket egymástól $R$ távolságra; $T$ ideig ne változtassunk a konfiguráción, majd $+T/2$-ben közelítsük egymáshoz a két forrást, és hagyjuk, hogy annihilálódjanak [10, 42]. A folyamatot az alábbi ábra szemlélteti.
Nehéz kvark hurok A folyamat euklideszi amplitudója az $\exp(-HT)$ időfejlesztő operátor $|i\rangle$ kezdeti- és $|f\rangle$ végállapot közötti mátrixeleme: $$\left<i|e^{-HT}|f\right>.$$ (2.1) A $T\to\infty$ határesetben $|i\rangle$ és $|f\rangle$ egyaránt az egymástól $R$ távolságra levő kvark–antikvark állapotnak felel meg; $H$ a vizsgált elmélet Hamilton-függvénye.

A (2.1) képletet tiszta SU(3) (SU(N)) mértékelmélet esetén az alábbi módon írhatjuk át pályaintegrál alakjába:

$$\left<i|e^{-HT}|f\right>=\frac{Z(J)}{Z(0)}=\frac{\displaystyle\int\left[DA^{a}_{\mu}\right]\left[Dc_{a}\right]\left[Dc_{a}^{*}\right]\exp\left[-S+ig\int A^{a}_{\mu}J^{a}_{\mu}d^{4}x\right]}{\displaystyle\int\left[DA^{a}_{\mu}\right]\left[Dc_{a}\right]\left[Dc_{a}^{*}\right]\exp\left[-S\right]}.$$ (2.2)

$S$ a hatás, $J^{a}_{\mu}(a=1,\ldots 8)$ a nehéz kvarkok világvonalából kapott külső áram, $A^{a}_{\mu}$ a mértéktér (gluontér), $c^{a}$ pedig a Fagyejev–Popov-féle szellemtér. A fenti ábrán látott világvonalakra az integrandus számlálójában levő áramtagban

$$\int A^{a}_{\mu}J^{a}_{\mu}d^{4}x=\oint A^{a}_{\mu}\textstyle{\frac{1}{2}}\lambda^{a}dx_{\mu}$$ (2.3)

írható. Mivel a folyamat sztatikus és az $|i\rangle$ kezdeti és az $|f\rangle$ végállapot megegyezik,

$$\left<i|e^{-HT}|f\right>=e^{-V(R)T}\left<i|f\right>,$$ (2.4)

ahol $V(R)$ a sztatikus kvark potenciál. Az előbbi képletek egymásba helyettesítésével a sztatikus kvark potenciálra

$$V(R)=-\lim_{T\to\infty}\frac{1}{T}\frac{\displaystyle\ln\left<\mathrm{Tr}\,P\exp\left[ig\oint A^{a}_{\mu}\textstyle{\frac{1}{2}}\lambda^{a}dx_{\mu}\right]\right>}{\displaystyle\left<\mathrm{Tr}\,1\right>}$$ (2.5)

adódik. A következő szakaszokban célunk a fenti kontúrintegrál kiszámítása lesz. Ezt legegyszerűbben az impulzustérben felrajzolt Feynman-gráfok kiértékelésével fogjuk tudni megvalósítani.

A sztatikus kvark potenciálnak más definíciója is lehetséges: a kvark–antikvark hurkot egyik, vagy mindkét végén bezáratlanul hagyhatjuk [43]. Ez kvark–antikvark pár keltésének, létező kvark–antikvarkpár szétsugárzásának, vagy örökké létező kvark–antikvark párnak felel meg. Néhány rácstérelméleti munkában a fenti (zárt hurkos) definíció helyett másik definíció szükséges (pl. a húrszakadás leírására, vö. [43] és [44]). Az itt vizsgált problémakörben azonban a zárt hurkos definíció tökéletesen alkalmazható.

A sztatikus kvark potenciál könnyen definiálható rácson, mint a megfelelő térbeli méretű Wilson-hurkok [45] $T\to\infty$ limeszben vett határértéke. A Wilson-hurkok a rácson igen könnyen mérhetőek (erre bővebben a 7.2 szakaszban térek ki), így a sztatikus kvark potenciálból származtatható csatolási állandó alapvető fontosságú a rácstérelméletben.

A kvantumszíndinamikai esetben a potenciálból lényegében egyértelmű a csatolási állandó származtatása; várakozásunknak megfelelően a potenciál impulzustérbeli alakja

$$V(q^{2})=-C_{F}\frac{4\pi\alpha_{V}(\mathbf{q}^{2})}{\mathbf{q}^{2}}$$ (2.6)

lesz, ahol ${\mathbf{q}}$ a kicserélt hármasimpulzus. Ehhez hasonló kifejezés adódik az általunk vizsgált SU(2)–Higgs-modell esetében, azzal a lényeges különbséggel, hogy ott a potenciál nem mutat infravörös divergenciát: a nevezőben ${\mathbf{q}^{2}}+m^{2}$ áll, ahol $m$ a mértékbozon tömegével áll kapcsolatban. Az $m$ tömegparamétert azonban többféleképp is megválaszthatjuk: a fagráf-szintű W-bozon tömeg ($M_{W}^{0}$) elvileg éppúgy megfelel, mint az egyhurok-szintű ($M_{W}^{1}$); de választhatunk valamely rácstérelméleti keretben definiált tömegparamétert is, mint például a korrelációs függvények (többé-kevésbé) exponenciális lecsengéséből adódó árnyékolási tömeg [7]. (Kvantumszíndinamikában ez a probléma nem lép fel, hiszen a Ward–Takahashi-azonosságok értelmében a gluontömeg a perturbációszámítás tetszőleges rendjében 0.) Erre a fontos pontra részletesen a 3.4 szakaszban térek ki.

2.2 Gráfszabályok

Ebben a paragrafusban a sztatikus kvark potenciál egyhurok-rendű kiszámításához szükséges gráfszabályokat adom meg. Ehhez elvben nincs szükség mértékrögzítésre, hiszen a fizikailag mérhető potenciálra adódó eredmény mértékfüggetlen kell legyen. Jelentősen egyszerűsíti azonban a számolást, ha lemondunk erről az általános keretről, és a Feynman-mértéket választjuk. Ez természetesen azt jelenti, hogy az eredménynek már nem kell átmennie a mértékfüggetlenségi teszten – melyen egy esetleges hibás számolás könnyen fennakadhatott volna. Ellenőrzésképpen tehát végrehajtottam az irodalomból jól ismert kvantumszíndinamikai (tiszta SU(3) mértékelméletbeli) számolásokat; ezeket a 2.5.2 szakaszban és a B függelékben tekintem át. Eredményem megegyezik M. Laine hasonló, mértékrögzítést nem használó számolásával [12].

2.2.1 A sztatikus kvark propagátor

A sztatikus, vagy végtelen nehéz kvark definíciójánál fogva csupán időirányba képes propagálni; a szokásos konvenció értelmében a sztatikus kvark időben előre, az antikvark pedig időben visszafelé. A koordinátatérbeli propagátorok tehát
$\displaystyle iS_{Q}^{ab}(y,x)=\delta^{ab}\delta(\mathbf{x-y})\theta(y_{0}-x_{0}),$ (2.7) $\displaystyle iS_{A}^{ab}(y,x)=\delta^{ab}\delta(\mathbf{x-y})\theta(-y_{0}+x_{0}),$ (2.8) ahol $Q$ a kvarkra, $A$ az antikvarkra utal, és a propagátor argumentumában a szokásos végállapot, kezdő állapot sorrendet választottuk.           Sztatikus kvark- és antikvark propagátor

Az impulzustérbeli propagátorokat triviális Fourier-transzformációval kaphatjuk meg, melynek eredménye

$$iS_{Q}^{ab}(p)=\frac{i\delta^{ab}}{vp+i\epsilon}, iS_{A}^{ab}(p)=\frac{i\delta^{ab}}{vp+i\epsilon}.$$ (2.9)

$p$ a kicserélt négyesimpulzus, $v$ pedig a sztatikus forrás négyessebessége, első közelítésben $v^{\mu}=(1,\mathbf{0})$.

2.2.2 A sztatikus kvark–mértékbozon vertex

A sztatikus kvark–mértékbozon vertex

A mértékbozonhoz való csatolás követelménye az, hogy a fermion nélküli kvantumelektrodinamikai (U(1)) esetben a szokásos Coulomb-potenciált kapjuk vissza. A szokásos kvantumelektrodinamikai fermion–foton csatoláshoz hasonló kifejezés lép fel itt is, azzal a különbséggel, hogy a sztatikus kvarkok végtelen tömegéből következően az átadott impulzus térszerű kell legyen, tehát egy extra $\delta^{\mu,0}$ is felbukkan. A vertex járuléka tehát

$$V_{Q}^{a,\mu}=igT^{a}_{i,j}\delta^{\mu,0}, V_{A}^{a,\mu}=-igT^{a}_{i,j}\delta^{\mu,0}$$ (2.10)

ahol a bal oldalról lehagytuk a triviálisan kezelendő $i,j$ indexeket. A különböző rendű járulékok felösszegzésekor fellépő exponenciálizálódásról szóló paragrafusban meg fogom mutatni, hogy ez a QED esetében valóban a Coulomb-potenciálra vezet.

2.2.3 További gráfszabályok

A további gráfszabályok mind a QED, a QCD és az SU(2)–Higgs-modell esetén jól ismertek; a számolás során a [46] cikk konvencióit vettem át. Egyedül a három mértékbozon csatolást írjuk itt fel, mivel erre a következő fejezetben expliciten hivatkozni fogok:

Hárombozon-vertex

$$V_{\mu\nu\lambda}^{abc}(k_{1},k_{2},k_{3})=igC^{abc}\left[(k_{1}-k_{2})_{\lambda}g_{\mu\nu}+(k_{2}-k_{3})_{\mu}g_{\nu\lambda}+(k_{3}-k_{1})_{\nu}g_{\lambda\mu}\right].$$ (2.11)

2.3 A járulékot adó gráfok

Az előző szakaszban felírt gráfszabályok alapján felrajzolhatjuk a járulékot adó gráfokat.
A potenciál $g^{2}$ rendű járuléka az $A$ gráfból adódik: $$V_{Q}^{a,\mu}\cdot iD_{\nu\mu}^{ba}(k)\cdot V_{A}^{b,\nu}=-ig^{2}T^{a}T^{a}{1\over{k^{2}-M_{W}^{2}+i\epsilon}}.$$ (2.12)

A $g^{4}$ rendű járulékot adó gráfok közül először a 2.1 ábrán szereplő 4 kétbozoncserés gráfot kell kiszámítanunk; az ezekben fellépő hurokintegrálok lényegesen különböznek pl. az elektrogyenge elmélet renormálása során fellépőktől. A hurokintegrálok kiszámítását a következő szakaszban végzem el.

Figure 2.1: A kétbozon cserés gráfok

B gráf

$$\int{{d^{D}q}\over{(2\pi)^{D}}}V_{Q}^{a,\mu}\cdot iD_{\sigma\mu}^{da}(q)\cdot iS_{Q}^{ba}(-q)\cdot V_{Q}^{b,\nu}\cdot iD_{\rho\nu}^{cb}(k-q)\cdot V_{A}^{c,\rho}\cdot iS_{A}^{cd}(q)\cdot V_{A}^{d,\sigma}=$$

$$-g^{4}T^{a}T^{b}T^{b}T^{a}\int{{d^{D}q}\over{(2\pi)^{D}}}{1\over{-q_{0}+i\epsilon}}{1\over{-q_{0}+i\epsilon}}{1\over{(k-q)^{2}-M_{W}^{2}+i\epsilon}}{1\over{q^{2}-M_{W}^{2}+i\epsilon}}.$$ (2.13)

C gráf

$$\int{{d^{D}q}\over{(2\pi)^{D}}}V_{Q}^{a,\mu}\cdot iS_{Q}^{ba}(q-k)\cdot iD_{\rho\mu}^{ca}(k-q)\cdot V_{Q}^{b,\nu}\cdot iD_{\sigma\nu}^{db}(q)\cdot V_{A}^{c,\rho}\cdot iS_{A}^{cd}(q)\cdot V_{A}^{d,\sigma}=$$

$$g^{4}T^{a}T^{b}T^{a}T^{b}\int{{d^{D}q}\over{(2\pi)^{D}}}{1\over{q_{0}+i\epsilon}}{1\over{-q_{0}+i\epsilon}}{1\over{(k-q)^{2}-M_{W}^{2}+i\epsilon}}{1\over{q^{2}-M_{W}^{2}+i\epsilon}}.$$ (2.14)

D gráf

$$\int{{d^{D}q}\over{(2\pi)^{D}}}V_{Q}^{a,\mu}\cdot iD_{\rho\mu}^{ca}(k)\cdot V_{A}^{b,\nu}\cdot iS_{A}^{bc}(k-q)\cdot iD_{\nu\sigma}^{bd}(q)\cdot V_{A}^{c,\rho}\cdot iS_{A}^{cd}(-q)\cdot V_{A}^{d,\sigma}=$$

$$-g^{4}T^{a}T^{b}T^{a}T^{b}{1\over{k^{2}-M_{W}^{2}+i\epsilon}}\int{{d^{D}q}\over{(2\pi)^{D}}}{1\over{q_{0}+i\epsilon}}{1\over{q_{0}+i\epsilon}}{1\over{q^{2}-M_{W}^{2}+i\epsilon}}.$$ (2.15)

E gráf

$$\int{{d^{D}q}\over{(2\pi)^{D}}}V_{Q}^{a,\mu}\cdot iD_{\rho\mu}^{ca}(-q)\cdot iS_{Q}^{ba}(q)\cdot V_{Q}^{b,\nu}\cdot iD_{\sigma\nu}^{db}(k)\cdot iS_{Q}^{cb}(q-k)\cdot V_{Q}^{c,\rho}\cdot V_{A}^{d,\sigma}=$$

$$-g^{4}T^{a}T^{b}T^{a}T^{b}{1\over{k^{2}-M_{W}^{2}+i\epsilon}}\int{{d^{D}q}\over{(2\pi)^{D}}}{1\over{q_{0}+i\epsilon}}{1\over{q_{0}+i\epsilon}}{1\over{q^{2}-M_{W}^{2}+i\epsilon}}.$$ (2.16)

Az előző képletekben felbukkanó csoportelméleti faktorokra az alábbi jelölést vezetjük be:

$$\mathrm{Tr}\,T^{a}T^{a}/\mathrm{Tr}\,1 = C(R),$$ (2.17)

$$C^{acd}C^{bcd} = C(G)\delta^{ab},$$ (2.18)

így

$$\mathrm{Tr}\,T^{a}T^{b}T^{b}T^{a}/\mathrm{Tr}\,1 = C^{2}(R),$$ (2.19)

$$\mathrm{Tr}\,T^{a}T^{b}T^{a}T^{b}/\mathrm{Tr}\,1 = C^{2}(R)-\frac{1}{2}C(R)C(G).$$ (2.20)

2.3.1 Kvantumelektrodinamikai kitérő

A fenti gráfok segítségével könnyen kiszámíthatjuk a fermion-mentes QED sztatikus kvark potenciálját. Bár a feladat lényegesen egyszerűbb, mint a QCD, vagy az SU(2)–Higgs eset vizsgálata, két okból is érdemes végrehajtani. Egyrészt a Coulomb-potenciál levezetése biztosít minket afelől, hogy jó úton járunk. Másrészt a QED eset könnyen felösszegezhető a perturbációszámítás összes rendjére; mivel pedig a két másik modellben fellépő gráfok abeli járulékai megegyeznek a QED esetben fellépő gráfok járulékaival, ezért a QCD illetve SU(2)–Higgs eset vizsgálatánál elegendő lesz a gráfok nemabeli járulékait kiszámítanunk. Így például a $B$ gráf járulékát nem kell végigszámolnunk; hogy lássuk, hogy ez mekkora könnyebbséget jelent, a számolást mégis elvégzem a A függelékben.

Állításunk a következő:

A perturbációszámítás összes rendjére felösszegezve a kvantumelektrodinamikai sztatikus kvark potenciálra adódó járulékokat éppen az egy-bozon-cserés (egy-foton-cserés) gráf járulékának exponencializáltját kapjuk. [22]

Más szóval: az $N$ mértékbozon-cserés (foton-cserés) gráfok összege = $1/N!\cdot$ (1-bozon-cserés gráf járuléka)^N.

Az állítást koordináta-térben célszerű belátni.

Figure 2.2: Az abeli járulékok exponencializálódása

Tekintsük először a 2.2 ábra két-bozon-cserés gráfjait. A két bozon-propagátoron kívül nyilván felbukkan két időrendezés és a négy vertexpont időkoordinátáira vett integrálás. A két gráfot összeadva az egyik sztatikus kvark propagátoron jelenlevő kétféle $\theta$ függvény 1-re egészíti ki egymást. Ha mindkét gráfot kétszer vesszük, akkor a $\theta$ függvények mindkét világvonalon 1-re egészítik ki egymást, így

$$2*(B+C)=(\mathrm{bozon-propag\acute{a}tor})^{2}.$$ (2.21)

Hasonlóképp, az $N!$ darab $N$-bozon-cserés gráfot összeadva az egyik sztatikus forrás világvonalán a $\theta$ függvények 1-re egészítik ki egymást, ha tehát minden egyes gráfot $N!$-szor tekintünk, mindkét világvonal mentén végrehajtható a $\theta$ függvények kiejtése, így

$$N!*\sum\mathrm{N\!\!-\!\!bo\-zon\!\!-\!\!cser\acute{e}s\ gr\acute{a}fok}=(\mathrm{bo\-zon\!\!-\!\!pro\-pag\acute{a}tor})^{N}.$$ (2.22)

2.3.2 További gráfok

Feynman-mértékben zérus járulékot

adó $g^{4}$ rendű gráfok

Nem ad járulékot a jobb oldali gráftípus, hiszen a sztatikus kvark propagátorra rakódó hurok csupán tömegrenormálást okozhatna; a forrás végtelen tömege miatt ezt nyilván nem kell figyelembe vennünk.

Ugyancsak zérus járulékot ad a $J$ és a $K$ gráf minthogy a (2.11) 3-bozon-vertex a Lorentz-indexekben teljesen antiszimmetrikus, míg a nehéz (anti)kvark–mértékbozon vertex mindhárom esetben a Lorentz-index 0. komponensével arányos.

Ezeken a gráfokon kívül az egyhurok-rendű mértékbozon-propagátor, valamint néhány tadpole-gráf ad potenciál-járulékot. Ezeket külön alszakaszokban tekintem át.

2.3.3 Az egyhurok-rendű mértékbozon propagátor

Az egyhurok-rendű mértékbozon propagátor mind a QCD (pl. [47]), mind az elektrogyenge elmélet (pl. [13, 48]) esetében jól ismert; utóbbiból egyszerűen származtatható az itt vizsgált fermion-mentes SU(2)–Higgs-modell esete is. Így az alábbiakban csak a fellépő gráfokat tekintem át. A pontozott vonal Fagyejev–Popov-szellemet, a szaggatott skalár-részecskéket jelöl, melyek közül $\Phi^{1}$ a Higgs-részecske.

Figure 2.3: A mértékbozon propagátor egyhurok-rendű korrekciója

A kvantumszíndinamikai esetben csak az $L$, $M$, $N$ gráfok lépnek fel.

2.3.4 A tadpole-gráfok

Általános esetben további 6 tadpole-gráf is fellép;

Figure 2.4: A tadpole-gráfok

Feynman-mértékben azonban a Lorentz-indexekben teljesen antiszimmetrikus (2.11) 3-bozon-vertex miatt az $R$, $S$, $T$ gráfok (tehát melyeknek ‘mértékbozonból van a nyaka’) nem adnak járulékot. Így tadpole-járulék csak az SU(2)–Higgs-modellben lép fel [46, 48], a kvantumszíndinamikai esetben nem.

2.4 Hurokintegrálok

Ebben a szakaszban az előzőekben felírt gráfok kiszámítása során fellépő hurokintegrálokat értékelem ki. Az egyhurok-rendű mértékbozon-propagátor számítása során fellépő integrálok az irodalomból jól ismertek [13]. A két-bozon-cserés gráfoknál három új hurokintegrál bukkan fel:

$$K(M,k) = \mu_{0}^{4-D}\int\frac{d^{D}q}{(2\pi)^{D}}\frac{1}{q^{2}-M^{2}+i\epsilon}\frac{1}{(k-q)^{2}-M^{2}+i\epsilon}\left(\frac{1}{q_{0}+i\epsilon}\right)^{2},$$ (2.23)

$$K^{\prime}(M,k) = \mu_{0}^{4-D}\int\frac{d^{D}q}{(2\pi)^{D}}\frac{1}{q^{2}-M^{2}+i\epsilon}\frac{1}{(k-q)^{2}-M^{2}+i\epsilon}\frac{1}{q_{0}+i\epsilon}\frac{1}{-q_{0}+i\epsilon},$$ (2.24)

$$L(M,k) = \mu_{0}^{4-D}\int\frac{d^{D}q}{(2\pi)^{D}}\frac{1}{q^{2}-M^{2}+i\epsilon}\left(\frac{1}{q_{0}+i\epsilon}\right)^{2}.$$ (2.25)

Az integrálokban ultraibolya és (az $M=0$ esetben) infravörös divergenciák lépnek fel. Ezek kezelésére bevezetjük $\epsilon_{UV}={{4-D}\over 2}$-t és $\epsilon_{I}={{D-4}\over 2}$-t.

A hurokintegrálok közül $K^{\prime}$ a 2.1. oldalon levő $B$ gráfban lép fel; minthogy e gráfnak nincs nemabeli járuléka, $K^{\prime}$ kiértékelése közvetlenül nem szükséges az egyhurok-rendű potenciál megadásához, így $K^{\prime}$ vizsgálatát a A függelékre hagyjuk.

2.4.1 $K$

$$K(M,k)=\mu_{0}^{4-D}\int\frac{d^{D}q}{(2\pi)^{D}}\frac{1}{q^{2}-M^{2}+i\epsilon}\frac{1}{(k-q)^{2}-M^{2}+i\epsilon}\left(\frac{1}{q_{0}+i\epsilon}\right)^{2}$$ (2.26)

kiértékeléséhez az alábbi képletet fogjuk felhasználni [49]:

$${1\over{a^{n}b^{m}}}={{\Gamma(n+m)}\over{\Gamma(n)\Gamma(m)}}\int_{0}^{\infty}\alpha^{m-1}d\alpha{1\over{(a+\alpha b)^{n+m}}},$$ (2.27)

Ehhez először $K$ nevezőjében végrehajtjuk a szokásos

$${1\over{q^{2}-M^{2}+i\epsilon}}{1\over{(q-k)^{2}-M^{2}+i\epsilon}}=$$

$$\qquad\int_{0}^{1}{{d\alpha}\over{[\alpha(q^{2}-M^{2}+i\epsilon)+(1-\alpha)((k-q)^{2}-M^{2}+i\epsilon)]^{2}}}=$$

$$\qquad\int_{0}^{1}{{d\alpha}\over{(q^{2}-2(1-\alpha)kq+(1-\alpha)k^{2}-M^{2}+i\epsilon)^{2}}}$$ (2.28)

helyettesítést, majd a (2.27) képletben a következő választásokkal élünk:

$$a=q^{2}-2(1-\alpha)kq+(1-\alpha)k^{2}-M^{2}+i\epsilon,\hskip 7.11317ptn=2,\hskip 14.22636pt b=q_{0}+i\epsilon,\hskip 7.11317ptm=2.$$ (2.29)

Ekkor

$$K= 6\mu_{0}^{4-D}\int_{0}^{1}d\alpha\int_{0}^{\infty}d\beta\int{{d^{D}q}\over{(2\pi)^{D}}}\cdot$$ (2.30)

$$\qquad{\beta\over{[q_{0}^{2}-{\bf q}^{2}+2(1-\alpha){\bf qk}-(1-\alpha){\bf k}^{2}-M^{2}+\beta q_{0}+i\epsilon]^{4}}}.$$

A kijelölt integrálok közül először a $D$-dimenziós térre vett integrálást hajtjuk végre egy Wick-forgatás segítségével. Ehhez írjuk a tér szerinti integrált a következő alakba:

$$\int{{d^{D}q}\over{(2\pi)^{D}}}{1\over{[q_{0}^{2}+\beta q_{0}-A+i\epsilon]^{4}}},$$ (2.31)

ahol

$$A={\bf q}^{2}-2(1-\alpha){\bf qk}+(1-\alpha){\bf k}^{2}+M^{2}.$$ (2.32)

Az integrálási változó megfelelő eltolásával és a $q_{4}^{\prime}=-iq_{0}^{\prime}$ új változó bevezetésével (Wick-forgatás), a következő teljes négyzethez jutunk:

$$\int{{d^{D}q_{E}^{\prime}}\over{(2\pi)^{D}}}{i\over{({q_{E}^{\prime}}^{2}+B^{2})^{4}}},$$ (2.33)

melyben $E$ az euklideszi tér használatára utal, és

$$B^{2}=\alpha(1-\alpha){\bf k}^{2}+{\beta^{2}\over 4}+M^{2}.$$ (2.34)

Ennek kiértékelése triviális:

$$\int{{d^{D}q_{E}^{\prime}}\over{(2\pi)^{D}}}{i\over{({q_{E}^{\prime}}^{2}+B^{2})^{4}}}={i\over{(4\pi)^{D/2}}}{{\Gamma(4-{D\over 2})}\over{\Gamma(4)}}(B^{2})^{{D\over 2}-4},$$ (2.35)

és a következő kifejezésre vezet:

$$K={{i\mu_{0}^{4-D}\Gamma(4-{D\over 2})}\over{(4\pi)^{D/2}}}\int_{0}^{1}d\alpha\int_{0}^{\infty}\beta\left[\alpha(1-\alpha){\bf k}^{2}+{\beta^{2}\over 4}+M^{2}\right]^{{D\over 2}-4}d\beta.$$ (2.36)

Az $M=0$ esetben (2.36) szinguláris; ennek kezelésére vezessük be a $\epsilon_{I}={{D-4}\over 2}$ segédváltozót.

Először a $\beta$ szerinti integrálást hajtjuk végre:

$$\int_{0}^{\infty}{\beta\over{\left[\alpha(1-\alpha){\bf k}^{2}+{\beta^{2}\over 4}+M^{2}\right]^{2-\epsilon_{I}}}}d\beta={2\over{1-\epsilon_{I}}}{1\over{(\alpha(1-\alpha){\bf k}^{2}+M^{2})^{1-\epsilon_{I}}}}$$ (2.37)

Az $\alpha$ szerinti integrálás különbözőképpen történik az $M=0$, illetve $M\neq 0$ esetben.

Ha $M=0$,

akkor

$$\int_{0}^{1}{{d\alpha}\over{(-\alpha^{2}{\bf k}^{2}+\alpha{\bf k}^{2})^{1-\epsilon_{I}}}} = ({\bf k}^{2})^{-1+\epsilon_{I}}\int_{-0.5}^{0.5}{{d\alpha}\over{({1\over 4}-\alpha^{2})^{1-\epsilon_{I}}}}$$ (2.38)

$$= ({\bf k}^{2})^{-1+\epsilon_{I}}4^{1-\epsilon_{I}}{1\over 2}\int_{0}^{1}{{{1\over\sqrt{x}}dx}\over{(1-x)^{1-\epsilon_{I}}}}={2^{1-2\epsilon_{I}}\over({\bf k}^{2})^{1-\epsilon_{I}}}{{\Gamma(\epsilon_{I})\Gamma({1\over 2})}\over{\Gamma({1\over 2}+\epsilon_{I})}},$$

tehát

$$K={i\over{4\pi^{2}{\bf k}^{2}}}\Gamma(\epsilon_{I}){{\Gamma({1\over 2})}\over{\Gamma({1\over 2}+\epsilon_{I})}}\Gamma(2-\epsilon_{I}){1\over{1-\epsilon_{I}}}\left(16\pi{{\mu_{0}^{2}}\over{{\bf k}^{2}}}\right)^{-\epsilon_{I}}.$$ (2.39)

Mivel első rendben ${1\over{1-\epsilon_{I}}}\Gamma(2-\epsilon_{I})=\Gamma(1-\epsilon_{I})$, és

$$\Gamma\left({1\over 2}+\epsilon_{I}\right)=\Gamma\left({1\over 2}\right)+\epsilon_{I}\Gamma^{\prime}\left({1\over 2}\right)=\Gamma\left({1\over 2}\right)+\epsilon_{I}\Gamma\left({1\over 2}\right)(-\gamma-2\ln 2),$$ (2.40)

ahol $\gamma$ az Euler–Mascheroni-féle állandó,

$$K={i\over{4\pi^{2}{\bf k}^{2}}}\Gamma(\epsilon_{I})(1+2(\gamma+\ln 2)\epsilon_{I})\left({{16\pi\mu_{0}^{2}}\over{\bf k}^{2}}\right)^{-\epsilon_{I}}.$$ (2.41)

$K$ divergens részét a

$$a^{-\epsilon_{I}}=1-\epsilon_{I}\ln a+{\cal{O}}({\epsilon_{I}^{2}}) \Gamma(1+\epsilon_{I})=1-\gamma\epsilon_{I}+{\cal{O}}({\epsilon_{I}^{2}})$$ ,

sorfejtés segítségével választhatjuk le; végeredményünk tehát

$$K={i\over{4\pi^{2}{\bf k}^{2}}}\left[{1\over\epsilon_{I}}+\left(\gamma-\ln{{4\pi\mu_{0}^{2}}\over{\bf k}^{2}}\right)+{\cal{O}}({\epsilon_{I}})\right].$$ (2.42)

Ha $M\neq 0$,

akkor az integrál $D=4$ esetén reguláris,

$$\int_{0}^{1}{{d\alpha}\over{-\alpha^{2}{\bf k}^{2}+\alpha{\bf k}^{2}+M^{2}}}={1\over\sqrt{{\bf k}^{4}+4M^{2}{\bf k}^{2}}}\ln\left({{\bf k}^{2}+\sqrt{{\bf k}^{4}+4M^{2}{\bf k}^{2}}}\over{{\bf k}^{2}-\sqrt{{\bf k}^{4}+4M^{2}{\bf k}^{2}}}\right)^{2},$$ (2.43)

így

$$K={i\over{8\pi^{2}}}{1\over{\sqrt{{\bf k}^{4}+4M^{2}{\bf k}^{2}}}}\ln\left({{\bf k}^{2}+\sqrt{{\bf k}^{4}+4M^{2}{\bf k}^{2}}}\over{{\bf k}^{2}-\sqrt{{\bf k}^{4}+4M^{2}{\bf k}^{2}}}\right)^{2}.$$ (2.44)

2.4.2 $L$

$$L = 2\mu_{0}^{4-D}\int_{0}^{\infty}\alpha d\alpha\int{{d^{D}q}\over{(2\pi)^{D}}}{1\over{[(q^{2}-M^{2})+\alpha q_{0}+i\epsilon]^{3}}}$$

$$= 2\mu_{0}^{4-D}\int_{0}^{\infty}\alpha d\alpha\int{{d^{D}q}\over{(2\pi)^{D}}}{1\over{[(q_{0}^{2}-{\bf q}^{2}-M^{2})+\alpha q_{0}+i\epsilon]^{3}}}.$$

Ha az integrálási változót $dq_{0}\rightarrow d(q_{0}+\alpha/2)$ szerint eltoljuk, és a $q_{4}^{\prime}=-iq_{0}^{\prime}$ új változó bevezetésével Wick-forgatást hajtunk végre, a (D-dimenziós) euklideszi tér szerinti integrál a

$$\int{{d^{D}q_{E}^{\prime}}\over{(2\pi)^{D}}}{-i\over{({q_{E}^{\prime}}^{2}+{{\alpha^{2}}\over 4}+M^{2})^{3}}}$$ (2.46)

alakot ölti. (2.35) alapján ez

$$\int{{d^{D}q_{E}^{\prime}}\over{(2\pi)^{D}}}{-i\over{({q_{E}^{\prime}}^{2}+{{\alpha^{2}}\over 4}+M^{2})^{3}}}={-i\over{(4\pi)^{D/2}}}{{\Gamma(3-{D\over 2})}\over{\Gamma(3)}}\left({{\alpha^{2}}\over 4}+M^{2}\right)^{{D\over 2}-3}.$$ (2.47)

A kifejezés ultraibolya-divergens; az $M=0$ esetben pedig infravörös divergenciát is tartalmaz. Ezk kezelésére vezessük be a $\epsilon_{UV}={{4-D}\over 2}$, $\epsilon_{I}={{D-4}\over 2}$ változókat.

Ha $M\neq 0$,

akkor

$$L = {{-i\mu_{0}^{4-D}\Gamma\left(3-{D\over 2}\right)}\over{(4\pi)^{D/2}}}\int_{0}^{\infty}\alpha\left({{\alpha^{2}}\over 4}+M^{2}\right)^{{D\over 2}-3}d\alpha$$ (2.48)

$$= {{-i\mu_{0}^{4-D}\Gamma\left(3-{D\over 2}\right)}\over{(4\pi)^{D/2}}}\int_{0}^{\infty}2^{5-D}{{d(\alpha^{2})}\over{(\alpha^{2}+4M^{2})^{3-{D\over 2}}}}={{-i\mu_{0}^{4-D}\Gamma\left(3-{D\over 2}\right)}\over{(4\pi)^{D/2}}}2^{5-D}{2\over{4-D}}(4M^{2})^{{D-4}\over 2}$$

$$= {{-i}\over{8\pi^{2}}}{2\over{4-D}}{\textstyle{\Gamma\left(3-{D\over 2}\right)}}\left(4\pi{\mu_{0}^{2}\over M^{2}}\right)^{\epsilon_{UV}}.$$

Ekkor $L$ divergens része (2.4.1) szerint választható le:

$$L={-i\over{8\pi^{2}}}\left[{1\over\epsilon_{UV}}+\left(\ln\left({{4\pi\mu_{0}^{2}}\over M^{2}}\right)-\gamma\right)+{\cal{O}}({\epsilon_{UV}})\right].$$ (2.49)

Ha $M=0$,

akkor

$$L={{-i\mu_{0}^{4-D}\Gamma\left(3-{D\over 2}\right)4^{3-{D\over 2}}}\over{2(4\pi)^{D/2}}}\int_{0}^{\infty}{{d\alpha^{2}}\over{(\alpha^{2})^{3-{D\over 2}}}}$$ (2.50)

Az integrálási tartományt ekkor két részre vágjuk: $\int_{0}^{\infty}=\int_{0}^{1}+\int_{1}^{\infty}$, így az infravörös és az ultraibolya divergenciák szétválnak:

$$\int_{0}^{1}(\alpha^{2})^{{D\over 2}-3}d\alpha^{2}=\int_{0}^{1}(\alpha^{2})^{\epsilon_{I}-1}=\left[{1\over\epsilon_{I}}(\alpha^{2})^{\epsilon}_{I}\right]^{1}_{0}={1\over\epsilon_{I}},$$ (2.51)

$$\int_{1}^{\infty}(\alpha^{2})^{{D\over 2}-3}d\alpha^{2}=\int_{1}^{\infty}(\alpha^{2})^{-\epsilon_{UV}-1}=\left[{-1\over\epsilon_{UV}}(\alpha^{2})^{-\epsilon_{UV}}\right]^{\infty}_{1}={1\over\epsilon_{UV}},$$ (2.52)

A kettő összegeként

$$L={{-i}\over{8\pi^{2}}}\left[{1\over\epsilon_{I}}+{1\over\epsilon_{UV}}\right].$$ (2.53)

adódik, mivel a két sorfejtés véges tagjai kiejtik egymást.

2.5 A sztatikus kvark potenciál impulzustérben

2.5.1 Renormálás

Az előzőekben kiszámítottam a sztatikus kvark potenciálhoz járulékot adó gráfokat, az irodalomból jól ismert egyhurok-rendű bozonpropagátor és a tadpole-gráfok kivételével [13, 48]. Néhány gráf esetében divergenciák léptek fel; ezektől renormálás révén lehet megszabadulni. A sokféle lehetőség közül a leggyakrabban használatos $\overline{\mathrm{MS}}$ programot közvetem, így a későbbiekben a sztatikus kvark potenciálból adódó csatolási állandót a $g_{\overline{\mathrm{MS}}}$ csatolási állandóval hozom először kapcsolatba.

$A$ gráf

A (2.12) képletben a Wick-forgatást nem is kell végrehajtanunk, hiszen a két sztatikus forrás közötti impulzuscsere időszerű komponense 0, így a gráf járuléka

$$G_{A}=ig^{2}C(R)\frac{1}{\mathbf{k}^{2}+M_{W}^{2}}=R_{A}.$$ (2.54)

Ez természetesen véges mennyiség, így renormálásra nincs szükség.

$B,C,D,E$ gráf

A $B$ gráf járuléka tisztán abeli, így ezt figyelmen kívül hagyhatjuk, a másik három gráf járulékának pedig csak a nemabeli részét kell figyelembe vennünk.

$M_{W}\neq 0$

$$G_{B+C+D+E}^{nemabeli} = \frac{ig^{4}}{16\pi^{2}}C(R)C(G)\left[\frac{1}{{\bf k}^{2}+M_{W}^{2}}\left(\frac{1}{\epsilon}+\ln(4\pi)-\gamma+\ln\left(\frac{\mu_{0}^{2}}{M_{W}^{2}}\right)\right)\right.$$ (2.55)

$$\left.-\frac{1}{\sqrt{{\bf k}^{4}+4M_{W}^{2}{\bf k}^{2}}}\ln\left(\frac{{\bf k}^{2}+\sqrt{{\bf k}^{4}+4M_{W}^{2}{\bf k}^{2}}}{{\bf k}^{2}-\sqrt{{\bf k}^{4}+4M_{W}^{2}{\bf k}^{2}}}\right)^{2}\right].$$

A divergenciák (vagyis az $\left[{1\over\epsilon}-\gamma+\ln(4\pi)\right]$-vel arányos tagok) eltávolítása után

$$R_{B+C+D+E}^{nemabeli} = \frac{ig^{4}}{16\pi^{2}}C(R)C(G)\left[\frac{1}{{\bf k}^{2}+M_{W}^{2}}\ln\left(\frac{\mu_{0}^{2}}{M_{W}^{2}}\right)-\right.$$ (2.56)

$$\left.\frac{1}{\sqrt{{\bf k}^{4}+4M_{W}^{2}{\bf k}^{2}}}\ln\left(\frac{{\bf k}^{2}+\sqrt{{\bf k}^{4}+4M_{W}^{2}{\bf k}^{2}}}{{\bf k}^{2}-\sqrt{{\bf k}^{4}+4M_{W}^{2}{\bf k}^{2}}}\right)^{2}\right]$$

marad. Mielőtt ehhez hozzáadnánk a(z $\overline{\mathrm{MS}}$) renormált egy-hurok rendű mértékbozon-propagátorból, illetve a tadpole-gráfokból adódó járulékot, hogy (végre) megkapjuk a sztatikus kvark potenciált, írjuk fel a 0 tömegű esetre is a két-bozon-cserés gráfok renormált járulékát.

$M_{W}=0$

$$G_{B+C+D+E}^{nemabeli} = \frac{i}{8\pi^{2}{\bf k}^{2}}g^{4}C(R)C(G)\left[\frac{1}{\epsilon}-\gamma+\ln(4\pi)+\ln\left(\frac{\mu_{0}^{2}}{{\bf k}^{2}}\right)\right].$$ (2.57)

A divergenciák $\overline{\mathrm{MS}}$ kiküszöbölése a következő egyszerű eredményre vezet:

$$R_{B+C+D+E}^{nemabeli} = \frac{i}{8\pi^{2}{\bf k}^{2}}g^{4}C(R)C(G)\ln\left(\frac{\mu_{0}^{2}}{{\bf k}^{2}}\right).$$ (2.58)

2.5.2 Az impulzustérbeli potenciál

$M=0$, QCD

Az egy-hurok-szintű renormált mértékbozon-propagátor B függelékben megadott képlete alapján a tiszta SU(3) mértékelméletbeli sztatikus kvark potenciál

$$R^{QCD} = ig^{2}C(R)\frac{1}{{\bf k}^{2}}+\frac{i}{8\pi^{2}{\bf k}^{2}}g^{4}C(R)C(G)\ln\left(\frac{\mu_{0}^{2}}{{\bf k}^{2}}\right)$$ (2.59)

$$+\frac{i}{(4\pi)^{2}}g^{4}C(G)C(R)\frac{1}{{\bf k}^{2}}\left(\frac{5}{3}\ln\frac{\mu_{0}^{2}}{{\bf k}^{2}}+\frac{31}{9}\right)$$

$$= {\frac{ig^{2}C(R)}{{\bf k}^{2}}\left[1+\frac{g^{2}C(G)}{16\pi^{2}}\left(\frac{11}{3}\ln\frac{\mu_{0}^{2}}{{\bf k}^{2}}+\frac{31}{9}\right)\right],}$$

amivel sikerült reprodukálni az irodalomból ismert egy-hurok szintű eredményt [22, 49, 50, 51].

$M\neq 0$, SU(2)–Higgs-modell

Az egyhurok-rendű (renormált) mértékbozon-propagátorra és a tadpole-gráfok járulékára vonatkozó képletek és a (2.56) képlet alapján az impulzustérben felírt SU(2)–Higgs-modellbeli sztatikus kvark potenciál:

$$\displaystyle{V_{{\mathrm{1-loop}}}(k)=-\frac{3g^{4}}{32\pi^{2}}\frac{1}{k^{2}+M_{W}^{2}}}$$

$$\displaystyle{\left\{\frac{k^{2}+M_{W}^{2}}{k}\frac{2}{\sqrt{k^{2}+4M_{W}^{2}}}\log\frac{\sqrt{k^{2}+4M_{W}^{2}}-k}{\sqrt{k^{2}+4M_{W}^{2}}+k}+\right.}$$

$$\displaystyle{\frac{1}{k^{2}+M_{W}^{2}}\left[\frac{1}{24R_{HW}^{2}}\left(86R_{HW}^{2}k^{2}-9(6-3R_{HW}^{2}+R_{HW}^{4})M_{W}^{2}\right)\log\frac{\mu_{0}^{2}}{M_{W}^{2}}\right.}$$

$$\displaystyle{+\frac{1}{8}(13k^{2}-20M_{W}^{2})F(k^{2};M_{W}^{2},M_{W}^{2})}$$

$$\displaystyle{-\frac{1}{24}\left((R_{HW}^{2}-1)^{2}\frac{M_{W}^{4}}{k^{2}}+k^{2}+2(R_{HW}^{2}-5)M_{W}^{2}\right)F(k^{2};M_{W}^{2},M_{H}^{2})}$$

$$\displaystyle{+\frac{R_{HW}^{2}\cdot\log R_{HW}}{12(R_{HW}^{2}-1)}\left(k^{2}+(9R_{HW}^{2}-17)M_{W}^{2}\right)}$$

$$\displaystyle{\left.\left.+\frac{1}{72R_{HW}^{2}}\left(R_{HW}^{2}k^{2}+3(-18+R_{HW}^{2}-11R_{HW}^{4})M_{W}^{2}\right)\right]\right\}},$$ (2.60)

ahol $F(k^{2};m_{1}^{2},m_{2}^{2})$ a tömeges elméletek hurokintegráljaiból jól ismert

$$F(k^{2};m_{1}^{2},m_{2}^{2})=1+\frac{m_{1}^{2}+m_{2}^{2}}{m_{1}^{2}-m_{2}^{2}}\log\frac{m_{1}}{m_{2}}+\frac{m_{1}^{2}-m_{2}^{2}}{k^{2}}\log\frac{m_{1}}{m_{2}}$$

$$+\frac{1}{k^{2}}\sqrt{(m_{1}+m_{2})^{2}+k^{2})((m_{1}-m_{2})^{2}+k^{2})}\log\displaystyle{\frac{1-\sqrt{\frac{(m_{1}-m_{2})^{2}+k^{2}}{(m_{1}+m_{2})^{2}+k^{2}}}}{1+\sqrt{\frac{(m_{1}-m_{2})^{2}+k^{2}}{(m_{1}+m_{2})^{2}+k^{2}}}}}.$$ (2.61)

• Eredményem megegyezik M. Laine általános $R_{\xi}$ mértékben végrehajtott számolásának eredményével.

• A $k\to 0$ infravörös határesetben a képletben több divergens tag is szerepel, ezek azonban várakozásunknak megfelelően kiejtik egymást.

Chapter 3 A koordinátatérbeli potenciál

3.1 Fourier-transzformáció

Az SU(2)–Higgs sztatikus potenciál kiszámításának elsődleges motivációja a kontinuum-térelméletben és a rácstérelméletben használatos csatolási állandók összevetése volt. Ehhez azonban koordinátatérbeli kifejezésre van szükség, hogy arra a Sommer-féle definíciót [52],

$$g^{2}\propto-x^{2}\left.\frac{dV}{dx}\right|_{x=\mathrm{const.}}$$ (3.1)

vagy ennek rácstérelméleti megfelelőjét [7] alkalmazhassuk.

A Fourier-transzformáción kívül egy távolság szerinti differenciálást is el kell végezni. A koordinátatengelyek alkalmas megválasztásával a háromdimenziós Fourier-transzformáció rövid úton visszavezethető egydimenziósra. Kézenfekvőnek tűnik az a megközelítés, hogy ezután (még impulzustérben) a differenciálást hajtjuk végre, majd a kapott kifejezést Fourier-transzformáljuk: ekkor a $\frac{d}{dz}$ differenciáloperátor egyedül az $e^{ipz}$ tagra hat, ami egy $ip$ szorzót eredményez. Ennek eredményeképpen azonban az $\left(\frac{1}{p^{2}+M^{2}}\right)^{2}$-tel arányos tag a Fourier-transzformáció során már nem $p^{2}dp$-vel, hanem $p^{3}dp$-vel szorzódik, így a kifejezés bonyolultsága miatt elkerülhetetlen numerikus integrálás $\infty$-beli felső határának valamely elég nagy véges értékkel történő helyettesítése nem lehetséges.

Így tehát először a (háromról egydimenziósra redukált) Fourier-transzformációt kell végrehajtani, majd a kapott kifejezést (bonyolultsága miatt) numerikusan kell differenciálni a távolság szerint.

3.1.1 3 dimenzió $\rightarrow$ 1 dimenzió

A 3 dimenziós Fourier-transzformáció helyett elegendő 1 dimenziósat végrehajtani, mivel a transzformálandó kifejezésben a hármasimpulzus csak négyzetes alakban, tehát skaláris kombinációban bukkan fel. Először a

$$\int\!\int\!\int_{-\infty}^{\infty}\frac{1}{(2\pi)^{3}}e^{i\mathbf{k\cdot r}}\cdot f(k^{2})\ dk_{x}\,dk_{y}\,dk_{z}$$ (3.2)

kifejezést kell polárkoordinátarendszerbe átírni. Ehhez a derékszögű koordinátatengelyeket megválaszthatjuk úgy, hogy a sztatikus kvarkból az antikvarkba mutató $\mathbf{r}$ helyvektornak csak $x$-komponense legyen. Ekkor a

$$k_{x}=k\cos\vartheta,\quad k_{y}=k\sin\vartheta\sin\varphi,\quad k_{z}=k\sin\vartheta\cos\varphi,$$ (3.3)

választással

$$(\ref{polarba})=\int_{0}^{2\pi}d\varphi\int_{0}^{\pi}d\vartheta\,\sin\vartheta\int_{0}^{\infty}dk\,k^{2}\,e^{ikr\cos\vartheta}\,f(k^{2}).$$ (3.4)

A $\varphi$ szerinti integrálás egy triviális $2\pi$ szorzófaktort ad.

A $\vartheta$ szerinti integrálás is könnyen végrehajtható:

$$\int_{0}^{\pi}d\vartheta\,\sin\vartheta\rightarrow\int_{1}^{-1}d(\cos\vartheta),$$ (3.5)

így

$$(\ref{polarba}) = 2\pi\int_{0}^{\infty}dk\,k^{2}\int_{1}^{-1}dw\,e^{ikx\cdot w}f(k^{2})=2\pi\int_{0}^{\infty}dk\,k^{2}\frac{e^{-ikx}-e^{ikx}}{ikx}\,f(k^{2})$$ (3.6)

$$= \frac{-4\pi}{x}\int_{0}^{\infty}dk\,k\,\sin(kx)\,f(k^{2}).$$

A háromdimenziós integrál egydimenziósra való visszavezetése tehát (a $(2\pi)^{-3}$ faktor beolvasztásával együtt) a

$${\mathrm{Jac}}=-\frac{\pi\,k\sin(kx)}{2\pi^{3}x}$$ (3.7)

Jacobi-determinánssal való szorzással írható le – ezután már csak a $k$ szerinti integrálást kell elvégezni.

3.2 A fagráf szintű járulék

Az

$$R_{1}=i\frac{3}{4}\frac{g^{2}}{k^{2}+M_{W}^{2}}.$$ (3.8)

fagráf szintű potenciáljárulék analitikusan is könnyen kiértékelhető (pl. a reziduum-tétel segítségével).

$$\int_{0}^{\infty}dk\,(R_{1})\cdot{\mathrm{Jac}}=-\frac{3\pi\,g^{2}}{8\pi^{3}x}\cdot{\mathrm{Re}}\int_{0}^{\infty}dk\,\frac{k\,e^{(ikx)}}{k^{2}+M_{W}^{2}}=-\frac{3}{16\pi x}g^{2}e^{-M_{W}x},$$ (3.9)

ahol ${\mathrm{Re}}$ valamely komplex mennyiség valós részét jelöli.

A kapott kifejezés $-1$-szeresét $x$ szerint differenciálva, majd a távolságot $x=1$ szerint rögzítve fagráf szinten

$$\mathrm{Potenci\acute{a}l}=-\frac{3}{8\pi e}\cdot g^{2}_{\overline{\mathrm{MS}}}=-0.043912\cdot g^{2}_{\overline{\mathrm{MS}}}$$ (3.10)

adódik.

A fenti választás a tömegdimenziójú mennyiségek valamely $M^{0}$ tömegparaméterrel történő dimenziótlanításának felel meg.

Az egyhurokrendű korrekció ezt

$$\mathrm{Potenci\acute{a}l}=-0.043912\cdot g^{2}_{\overline{\mathrm{MS}}}+...\cdot g^{4}_{\overline{\mathrm{MS}}}$$ (3.11)

alakban módosítja, ahonnan már csak egy lépés a potenciálból származtatható, illetve az $\overline{\mathrm{MS}}$ csatolási állandó közötti kapcsolat meghatározása.

3.3 Az egyhurok-rendű járulék

3.3.1 Numerikus integrálás

Az impulzustérbeli potenciál egyhurok-rendű tagjának bizonyos részei analitikusan is Fourier-transzformálhatóak. Ilyen többek között a dimenziós regularizáció során bevezetett $\mu_{0}$ tömegparamétert tartalmazó tag.

Bár a $\mu_{0}$-független részből is leválasztható néhány, analitikusan kezelhető tag, ezt a szétválasztást elvetettem, ugyanis a Maple programmal történő numerikus integrálás során a néhány egyszerű tag kiiktatásából fakadó időnyereség igen csekély. Nem így járt el M. Laine [12], így az ő részben analitikus eredményeivel való összehasonlítás eredményem helyességének újabb ellenőrzésére adott lehetőséget.

Végül a $\mu_{0}$-függő részt numerikusan is integráltam; ennek eredménye visszaadta az analitikus számolásét, ami a használt numerikus módszer helyességét támasztja alá.

A numerikus integrálás során először dimenziótlanítani kell a tömegdimenziójú mennyiséget. Erre több lehetőség is van, például a fagráf-szintű $W$-bozon-tömeg ($M_{W}^{0}$), az egyhurokszintű $W$-bozon-tömeg ($M_{W}^{1}$), vagy a rácsszimulációkban használt $M_{\mathrm{screen}}$ árnyékolási tömeg. A különböző tömegparaméterek csak a csatolási állandó magasabb rendjeiben térnek el egymástól, így bármelyikkel hajtjuk is végre a Fourier-transzformációt, olyan eredményt kapunk, mely könnyen összevethető egy másik tömegparamétrrel végrehajtott számolás eredményével. Az eljárást ezért a kézenfekvő $M_{W}^{0}$ választás mellett mutatom be részletesen, bár a fizikai alkalmazásokhoz egy ettől eltérő (de az itt bemutatandó módszerrel ugyanúgy kezelhető) tömegparamétert, az árnyékolási tömeget választottam (lásd a 3.4 szakaszt).

A $V(x)$ potenciált $x=1$ körül több pontban kell meghatározni, hogy az $x$ szerinti numerikus differenciálás megbízható eredményt adjon. A feladat nem magától értetődő: $x$ nem lehet túlságosan távol az 1-től, hiszen lineáris közelítést kívánunk alkalmazni. Másrészt $x$ nem lehet túlságosan közel sem az 1-hez, hiszen az egyes pontokban végrehajtott numerikus integrálások hibái jóval kisebbek kell legyenek, mint a különböző pontokban talált értékek különbségei. Az $x=0.96$, $x=0.98$, $x=1.00$, $x=1.02$, $x=1.04$ választás mindkét feltételnek megfelelt. A koordinátatérbeli potenciált az integrandusban szereplő $R_{HW}=M_{H}/M_{W}$ hányados kilenc különféle értéke esetén kívántuk meghatározni.

Az egyes numerikus integrálások során felmerül a kérdés: hol lehet levágni az elvileg $+\infty$-ig futó integrált? Más szóval: hogyan hajtsuk végre a numerikus integrálást, hogy hibája kicsi legyen és jól kezelhető.

Azt találtam legcélszerűbbnek, ha az oszcilláló integrált úgy bontjuk több részre, hogy az egymás utáni részek ellenkező előjelű járulékot adjanak, és ezen járulékok abszolút értéke a lehető legkisebb. Abban a tartományban, ahol a függvény már lassan lecseng, a Jacobi-determinánsból adódó szinusz-függvény határozza meg az integrandus jellegét. Ez annyit tesz, hogy míg a függvény zérushelyei egzaktan megegyeznek a szinusz-függvény gyökeivel, a maximumok és a minimumok is a megkövetelt pontossági határon belül a szinusz-függvény szélsőértékeivel egyeznek meg. Kétféle logikus választás lehetséges. Egyrészt integrálhatunk nullhelytől nullhelyig, úgy, hogy a szinuszfüggvény félegész számú periódust halad előre egy integrálási tartományon belül – ekkor az egymás utáni intervallumok járuléka nyilvánvalóan ellentétes előjelű. Másrészt integrálhatunk maximumtól minimumig. Könnyen belátható, hogy a második lehetőséget célszerű követni; az egymás utáni ellentétes előjelű negyedperiódusok így majdnem teljesen kiejtik egymást. (Az is jól látszik, hogy a másik “logikus választás” a legrosszabb a félegész-periódusú integrálási intervallumok között.)

Milyen numerikus integrálási formulát alkalmazzunk? Hány és milyen hosszú intervallumot kell felvenni? Hány osztópontot kell felvenni az egyes intervallumokban?

A téglalap-, vagy a trapézszabály segítségével is kellő pontosság érhető el, azonban ekkor sok osztópont felvétele szükséges: a fenti numerikus integrálási módszerekkel $h^{2}$ pontosság érhető el (ahol $h$ a szomszédos osztópontok közti távolság). Bonyolultabb formulák esetén az integrálási intervallum szélein levő néhány pontot különböző súlyfaktorokkal kell figyelembe venni; nyilvánvalóan néhányszáz osztópont esetén mintegy tíz “szélső” pont ilyen figyelembe vétele elhanyagolható gépidő-növekedéssel jár. Így a Numerical Recipes [53] c. könyvben található $h^{5}$ pontosságú képletet választottam (lásd alább).

Egy 40 Mbyte memóriával rendelkező személyi számítógépen úgy találtam, hogy nagyságrendileg 1000 osztópont vehető fel anélkül, hogy a Maple-nek memóriakezelési nehézségei lennének. A dimenziótlanított argumentumú integrandust $15\pi$ hosszúságú intervallumokra osztottam fel – azaz az egyes intervallumok felső határának $\left(15*N+\frac{1}{2}\right)\cdot\pi$-t választottuk – ekkor a numerikus integrálás hibája elegendően kicsi volt. Erről úgy győződtem meg, hogy 180, 360, 540 és 720 osztópont felvételével hajtottuk végre a numerikus integrálást; az így kapott eredmények kielégítő gyorsaságú konvergenciája alapján arra a következtetésre jutottam, hogy nincs szükség 720 osztópontnál többre.

4 intervallum felvétele gyakorlatilag elegendőnek bizonyult. Ez az állítás a következőképpen értendő. Az integrandusban két változtatható paraméter szerepel: az $x$ távolság és az $R_{HW}$ tömegarány. Kísérletezgetések során kiderült, hogy a 4. intervallum utáni járulékok nemcsak elég gyorsan csengenek le, hanem a megkövetelt pontosságon belül függetlenek $R_{HW}$-től. Így az 5.–20. intervallumok járulékát az öt különböző $x$ érték esetén elég volt egyszer–egyszer kiszámítani; az így kapott érték segítségével az első négy intervallumbeli járulékok összegét korrigálni tudtam. Végezetül azt is megfigyeltem, hogy az egymást követő intervallumokban egyre kevesebb pont is elég a megkövetelt pontosdság eléréséhez – ami természetesen az integrandus lecsengő jellegéből fakad. Így az első intervallumot 720, a másodikat 540, a harmadikat 360, a negyediket 180 osztóponttal integrálva a vizsgált fizikai pontokban meg tudtam határozni a koordinátatérbeli potenciált. Ehhez a következő utasítást kapta a Maple:

sup[0]:=0.001; f:=’f’: for f from 1 to 4 do;
sup[f]:=(15*f+0.5)*Pi/x;
inf[f]:= sup[f-1];
q[f]:=sup[f]-inf[f]:
for h from 1 to (5-f) do: N[h]:= 180*h:
eredmeny[f][h]:= ēvalf((q[f]/N[h])*((3/8)* evalf(subs(k=inf[f], S2))+
(7/6)* evalf(subs(k=inf[f]+q[f]/N[h], S2)) +
(23/24)* evalf(subs(k=inf[f]+2*q[f]/N[h], S2)) +
sum(evalf(subs(k=inf[f]+ j*q[f]/N[h], S2)),j=3..N[h]-3) +
(23/24)* evalf(subs(k=inf[f]+ (N[h]-2)*q[f]/N[h], S2)) +
(7/6)* evalf(subs(k = inf[f]+ (N[h]-1)*q[f]/N[h], S2)) +
(3/8) * evalf(subs(k=inf[f]+ N[h]*q[f]/N[h], S2))));
print(eredmeny[f][h]); od; od;

ahol S2 az integrandus.

A második táblázat azt mutatja meg, hogy az első négy interrvallum esetében egyre kevesebb osztópont figyelembevétele is elég a megkövetelt pontossághoz. A harmadik táblázat a koordinátatérbeli potenciál különböző értékeit tartalmazza $R_{HW}$ és $x$ különböző értékei mellett.

Az együtthatókat úgy normáltam, hogy a potenciál alakja $x=1$-ben

$$V=\mathrm{const.}\cdot g^{2}\left(1+g^{2}*\ldots\right)$$ (3.12)

legyen; a fenti együtthatók írandók …helyébe.

	$x=0.96$	$x=0.98$	$x=1.00$	$x=1.02$	$x=1.04$
5.	+.00001458006	+.00001420744	+.00001385120	+.00001351032	+.00001318388
6.	–.00001018534	–.00000992769	–.00000968133	–.00000944556	–.00000921974
7.	+.00000755733	+.00000736764	+.00000718624	+.00000701261	+.00000684628
8.	–.00000585143	–.00000570546	–.00000556585	–.00000543222	–.00000530419
9.	+.00000467690	+.00000456082	+.00000444979	+.00000434350	+.00000424166
10.	–.00000383144	–.00000373675	–.00000364617	–.00000355946	–.00000347636
11.	+.00000320127	+.00000312245	+.00000304704	+.00000297485	+.00000290566
12.	–.00000271822	–.00000265150	–.00000258768	–.00000252657	–.00000246800
13.	+.00000233927	+.00000228202	+.00000222725	+.00000217480	+.00000212454
14.	–.00000203619	–.00000198648	–.00000193892	–.00000189338	–.00000184974
15.	+.00000178975	+.00000174616	+.00000170446	+.00000166452	+.00000162624
16.	–.00000158652	–.00000154796	–.00000151106	–.00000147573	–.00000144186
17.	+.00000141682	+.00000138245	+.00000134957	+.00000131807	+.00000128788
18.	–.00000127359	–.00000124275	–.00000121324	–.00000118498	–.00000115789
19.	+.00000115153	+.00000112369	+.00000109705	+.00000107154	+.00000104708
20.	–.00000104661	–.00000102135	–.00000099717	–.00000097402	–.00000095182
$\sum_{0}$	+.818359 e-5	+.797273 e-5	+.777118 e-5	+.757829 e-5	+.739362 e-5
$\sum_{1}$	+.873312 e-5	+.850899 e-5	+.8294735 e-5	+.808968 e-5	+.7893345 e-5
$\sum_{2}$	+.862392 e-5	+.840247 e-5	+.8190778 e-5	+.798818 e-5	+.7794198 e-5
$\sum$	+.8679 e-5	+.8456 e-5	+.8243 e-5	+.8039 e-5	+.7844 e-5

Table 3.1: Az első négy integrálási intervallum utáni járulékok

A 3.1 táblázatban $\sum_{0}$ adja az 5.–20. intervallumok járulékainak összegét. Mivel ez egy téglalap-összeg, könnyen finomítható: $\sum_{1}$ és $\sum_{2}$ trapéz-szabályon alapuló felső illetve alsó becslés. A továbbiakban az ezekből kapott $\sum$ becslést alkalmazzuk a numerikus integrálás során az első négy integrálási intervallum kizárólagos figyelembevételéből fakadó hiba korrigálására. $\sum$ hibája a kiírt utolsó tizedesjegyben legfeljebb 5.

Az $R_{HW}=49/80$, $x=0.96$ értékek mellett felvett 3.2 táblázat azt mutatja meg, hogy az első négy interrvallum esetében egyre kevesebb osztópont figyelembevétele is elég a megkövetelt pontossághoz. Az eredmények szemmel láthatóan pontossabbak, mint a 3.1 táblázatbeli értékek; ennek megfelelően a különböző $R_{HW}$ tömegarányokra és $x$ távolságokra adódó végeredményt tartalmazó 3.3 táblázat adatait is 7 tizedesjegyre adtam meg.

	180	360	540	720
1.	+.0514051901709534	+.0512451778906175	+.0512385118271583	+.0512376695413435
2.	–.0001132248658153	–.0001133186132436	–.0001133222837346
3.	+.0000422640841745	+.0000423012037429
4.	–.0000228928299680
5.–	.8679 e-5
$\sum$	.05115253204

Table 3.2: Az osztópontok számának növelésének hatása az első négy intervallum járulékára

A koordinátatérbeli SU(2)–Higgs-potenciál különböző $R_{HW}$ és $x$ értékeknél felvett értékeit a 3.3 táblázat foglalja össze.

$R_{HW}$	$x=0.96$	$x=0.98$	$x=1.00$	$x=1.02$	$x=1.04$
$19/80$	.0511525	.0496946	.0483044	.0469767	.0457072
$35/80$	.0207696	.0199157	.0191173	.0183698	.0176687
$49/80$	.0149091	.0141733	.0134907	.0128565	.0122665
$64/80$	.0126144	.0119262	.0112902	.0107017	.0101563
$1$	.0115523	.0108874	.0102740	.0097076	.0091840
$1.2$	.0109418	.0102910	.0096915	.0091385	.0086279
$1.5$	.0101157	.0094841	.0089032	.0083684	.0078755
$2$	.0079148	.0073306	.0067960	.0063064	.0058577
$3$	-.0022005	-.0025787	-.0029117	-.0032040	-.0034596

Table 3.3: A koordinátatérbeli potenciál

Az integrandus (2.5.2) látszólag szinguláris $R_{HW}=1$-re; voltaképpen több divergens tag is fellép, melyeknek összege véges lesz, azonban a Maple ezeket a divergenciákat nehezen tudja kezelni. Ezért az $R_{HW}=1$-hez tartozó pontot az $R_{HW}=0.9999$ és az $R_{HW}=1.0001$ pontokra kapott eredmény számtani közepeként számítottam ki.

A $\mu$-függő tag

Az előzőekhez teljesen hasonló módszerrel a potenciál $\mu$-függő tagját is Fourier-transzformáltam. Világos azonban, hogy ez a tag számunkra sokkal kevésbé bír közvetlen fizikai jelentéssel, mint a $\mu$-független tag: mivel nem kívánunk renormálási-csoport vizsgálatot végezni, nyugodtan élhetnénk a $\mu=M_{W}$ választással – ekkor a $\mu$-függő tag járuléka 0.

A $\mu$-függő tag azonban nagyon egyszerűen végigszámolható: a fagráf-szinten kiszámolt (3.9) mellett egyetlen újabb integrál bukkan fel:

$${\mathrm{Re}}\int_{0}^{\infty}dk\,\frac{k\,e^{(ikx)}}{(k^{2}+M_{W}^{2})^{2}}$$ (3.13)

melynek kiértékeléséhez a

$$\int_{0}^{\infty}\frac{k\cos k}{(k^{2}+1)^{2}}dk=\frac{\pi^{2}}{e}\frac{2189}{450}=0.1766194388$$ (3.14)

összefüggést használjuk fel. A koordinátatérbeli potenciálban

$$\frac{V(r)}{M_{W}}=-\frac{3g^{2}}{16\pi}\frac{\exp(-M_{W}^{0}r)}{M_{W}r}+\frac{g^{4}}{16\pi^{2}}\left(A+B\log(\mu^{2}/M_{W}^{2})\right)$$ (3.15)

szereplő $A$ és $B$ függvényeket ezáltal megadtuk. $M_{W}^{0}=M_{W}-\delta M_{W}$; $\delta M_{W}$ az egyhurok-rendű tömegkorrekció. Mivel $\delta M_{W}$ skála-függő, $M_{W}^{0}$ is az.

Az eredményeinket a 3.1 és a 3.2 ábra tünteti fel. Itt a kétváltozós függvénynek egy–egy változóját rögzített: az első esetben az $R_{HW}$ tömegarány az elektrogyenge fázisátmenet végpontját jellemző értékkel egyenlő [54], a másik esetben a dimenziótlanított távolságot egységnyi.

Figure 3.1: A $g^{4}/(16\pi^{2})$ tag szorzófüggvénye – A görbe –, illetve a $g^{4}/(16\pi^{2})\log(\mu^{2}/M_{W}^{2})$ tagé – B görbe – mint a W tömeggel szorzott távolság függvénye. $R_{HW}$=0.8314.

Figure 3.2: A $g^{4}/(16\pi^{2})$ tag szorzófüggvénye – A görbe –, illetve a $g^{4}/(16\pi^{2})\log(\mu^{2}/M_{W}^{2})$ tagé – B görbe – mint $R_{HW}=M_{H}/M_{W}$ függvénye, $x=M_{W}^{-1}$ távolságérték mellett.

3.3.2 Numerikus differenciálás

A csatolási állandó definíciójában a potenciál hely szerinti deriváltja fog szerepelni. Ehhez a 3.3 táblázat eredményein kell numerikus differenciálást végrehajtani. Ehhez a különböző $R_{HW}$ értékekhez tartozó pont-ötösökre másodfokú polinomokat illesztettem, melyeknek $x=1$-beli meredeksége adta meg a deriváltat. Mint a numerikus differenciálásnál általában, az igy kapott érték jóval kevésbé pontos, mint a potenciálra kapott értékek, azonban még így is gyakorlati céljainkhoz megfelelően pontos értékeket kaptunk. Az eredményeket a 3.4 táblázat foglalja össze.

$R_{HW}$	$\displaystyle{\left(-\frac{dV}{dx}\right)_{x=1}}$
$19/80$	0.06804(3)
$35/80$	0.03874(3)
$49/80$	0.03301(3)
$64/80$	0.03070(3)
$1$	0.02958(3)
$1.2$	0.02890(3)
$1.5$	0.02798(3)
$2$	0.02569(3)
$3$	0.01572(3)

Table 3.4: A potenciál $\mu$-független részének hely szerinti numerikus deriváltja.

3.4 A potenciál alapján definiált csatolási állandó

A potenciálra kapott (3.11) típusú kifejezés alapján definiálni kívánunk egy $g_{R}(r)$ csatolási állandót, mely a számolásban használt $g_{\overline{\mathrm{MS}}}$ csatolási állandóval

$$g^{2}_{R}(r)=g_{\overline{\mathrm{MS}}}^{2}(\mu)\left(1+g_{\overline{\mathrm{MS}}}^{2}(\mu)\cdot\ldots\right)$$ (3.16)

viszonyban áll. A Coulomb-potenciál (vagy az ennél valamivel általánosabb QCD-potenciál) és a belőle származtatható elektromos töltés közti kapcsolat lényegében egyértelmű

$$g_{R}^{2}(r)=\frac{1}{C_{F}}\frac{\displaystyle{-\frac{dV}{dr}}}{\displaystyle{\frac{d}{dr}\int\frac{d^{3}k}{(2\pi)^{3}}\frac{\exp({i{\vec{k}}{\vec{r}}})}{k^{2}}}}$$ (3.17)

kapcsolata látszólag a tömeges elméletre is könnyen átvihető: a nevező integrandusába a propagátort kell beírni. A $k^{2}+m^{2}$ tagban szereplő tömeg azonban többféleképp is megválasztható: a fagráf- illetve az egyhurok-szintű W-tömeg egyaránt beírható ide.

Az alábbiakban egy harmadik paraméter választunk, a rácstérelmélet alapján definiált árnyékolási tömeget [7], minthogy a fenti számolás fő motivációja a perturbatív és nemperturbatív eredmények összevetése.

A rácson könnyen mérhető $r,t$ kiterjedésű Wilson-hurkokból $t\to\infty$ extrapolálással kaphatjuk meg a sztatikus potenciált, $r$ különböző értékei mellett. Az így kapott $V_{\mathrm{latt}}(r)$ függvényt egy néhány-paramérteres kifejezéssel kívánjuk leírni; legcélszerűbb választás a Yukawa-potenciál négyparaméteres rácsváltozata [7]. A távolság szerinti exponenciális lecsengést jellemző paraméter az árnyékolási tömeg, melyet $M_{\mathrm{latt}}$-tal jelölünk. A különböző $r$ értékek mellett (rácson) mért sztatikus potenciál értékek diszkrét $r$ szerinti deriváltja alapján, a (3.17) képlethez hasonlóan definiálható egy csatolási állandót, melyet $g_{\mathrm{latt}}$ fog jelölni.

A fenti definíció könnyen átvihető a perturbatív számolásra: az egyhurok-szintű potenciálra négyparaméteres Yukawa-potenciált illeszthetünk, melyben az exponenciális lecsengést egy perturbatív “árnyékolási tömeg” határozza meg, $M_{\mathrm{screen}}$. Ekkor a csatolási állandót

$$g_{R}^{2}(r)=\frac{1}{C_{F}}\frac{\displaystyle{-\frac{dV}{dr}}}{\displaystyle{\frac{d}{dr}\int\frac{d^{3}k}{(2\pi)^{3}}\frac{\exp({i{\vec{k}}{\vec{r}}})}{k^{2}+M_{\mathrm{screen}}^{2}}}}$$ (3.18)

definiálja, mely az $\overline{\mathrm{MS}}$ csatolási állandóval a következő kapcsolatban áll:

$${g_{R}^{2}(r)=g_{\overline{\mathrm{MS}}}^{2}(\mu)\left[1+\frac{1}{2}\left(1-\frac{M_{W}^{0}}{M_{\mathrm{screen}}}\right)\right]+\frac{g_{\overline{\mathrm{MS}}}^{4}(\mu)}{16\pi^{2}}\left(C+D\log\frac{\mu^{2}}{M_{W}^{2}}\right)},$$ (3.19)

ahol az utolsó tagban szereplő $M_{W}$-t akár fagráf szintű, akár egyhurok-szintű W-tömegnek választhatjuk, hiszen a korrekció csak $g^{6}$ rendű. A $C$ és $D$ függvények $R_{HW}$-től és az árnyékolási tömegtől függenek.

Az egyhurok-rendű W-tömeg választásának szintén komoly előnyei vannak [12]. Ennek oka az, hogy a potenciál-kifejezésben szereplő $\mu$-függő tagok kizárólag az egy-hurok-szintű mértékbozon-propagátorból adódnak, melyet egy tömegrenormálással is figyelembe vehetünk. Így a $\mu$-függés teljesen kiküszöbölhető, és a két csatolási állandó között a

$${g_{\mathrm{Laine}}^{2}(M^{-1})=g_{\overline{\mathrm{MS}}}^{2}(M_{W}^{1})\left[1+\frac{1}{2}\left(1-\frac{M}{M_{W}^{1}}\right)\right]+\frac{g_{\overline{\mathrm{MS}}}^{4}(M_{W}^{1})}{16\pi^{2}}f(R_{HW})}$$ (3.20)

kapcsolatot kapjuk.

A fenti két megközelítés természetesen ekvivalens; a vizsgált fizikai pontokban a megfelelő függvények numerikus eltérése kicsi. Ezt jól szemléleteti a 3.5 táblázat, mely a rácsszimulációk során használt különböző Higgs-tömegekhez tartozó árnyékolási tömegeket és csatolási állandókat foglalja össze. $R_{HW}=0.8314$ a fázisátmeneti végpontnak felel meg. $T_{c}$ a fázisátmenet kritikus hőmérséklete.

$R_{HW}$	.2049	.4220	.595	.8314
$T_{c}$ (GeV)	38.3	72.6	100.0	128.4
$M_{\mathrm{latt}}$ (GeV)	84.3(12)	78.6(2)	80.0(4)	76.7(24)
$g^{2}_{\mathrm{latt}}(M^{-1})$	.5630(60)	.5788(16)	.5782(25)	.569(4)
$M_{\rm screen}$ (GeV)	74.97	80.44	80.70	81.77
$g^{2}_{\overline{\rm{MS}}}(T_{c})$	0.540	0.592	0.585	0.570
$g_{\rm{Laine}}^{2}(T_{c})$	0.589	0.589	0.579	0.562

Table 3.5: A különböző Higgs-tömegekhez tartozó tömegparaméterek és csatolási állandók.

A (3.19) egyenletben szereplő $C$ és $D$ függvények különböző $R_{HW}$ tömegarányok esetén felvett értékeit a 3.6 táblázat tartalmazza. Az árnyékolási tömeget itt $M_{\mathrm{screen}}=M_{W}=80$ GeV-nek választottuk.

$R_{HW}$	$C$	$D$
0.2	-41.54	-22.19
0.3	-8.26	-6.58
0.4	-6.47	-1.12
0.5	-5.66	1.39
0.6	-5.23	2.74
0.7	-4.98	3.55
0.8	-4.83	4.06
0.9	-4.72	4.39
1.0	-4.65	4.62
1.1	-4.59	4.78
1.2	-4.54	4.89
1.3	-4.50	4.98
1.4	-4.45	4.98
1.5	-4.40	5.01

Table 3.6: $C$ és $D$ értéke különböző $R_{HW}$ tömegarányok esetén.

Chapter 4 Perturbatív és nemperturbatív mennyiségek összevetése

A (3.19) egyenlet a perturbációszámítás illetve a rácstérelmélet keretén belül definiált csatolási állandók között teremt kapcsolatot. Az elektrogyenge fázisátmenet perturbatív és nemperturbatív vizsgálatának összevetése során nehézséget, de legalábbis újabb hibaforrást jelentett a csatolási állandók eltérő definíciója – a sztatikus potenciál kiszámításának ez volt az egyik legfőbb motivációja. Ebben a fejezetben ezt a hibaforrást kiküszöbölve hasonlítjuk össze a véges hőmérsékletű fázisátmenetet jellemző termodinamikai mennyiségeket.

4.1 Miért kell a perturbációszámítás?

4.1.1 A csavaros eszű Arkhimédész

A közelítőmódszerek kifejlesztése Arkhimédész nevéhez fűződik [55]. Bár már Euklidész is említi a kétoldali közelítés módszerének lehetőségét, Arkhimédész volt az, aki ennek jelentőségét felismerte: a kör területét beírt és körülírt sokszögekkel közelítette, és 96-szögek alkalmazásával három tizedesjegyre pontosan meghatározta a $\pi$ számot. “Mechanikai módszere” – mely gyakorlatilag a differenciál- és integrálszámítás kezdetleges formája – is ezen alapult, és segítségével olyan bonyolult matematikai tételeket tudott bebizonyítani, melyek kortársai fejében meg sem fordultak.

Mechanikai módszerével kapott tételeit azonban Arkhimédész más módszerekkel is bebizonyította, mivel az előbbi megközelítést a szigorú görög geometria-szemlélet nem tekintette teljes értékűnek. A görög tudós maga is komoly fenntartásokkal tekintett módszerére – bár jelentőségét és hasznosságát nagyon pontosan látta.

A perturbációszámítás közelítőmódszerének hasonlóképpen megvannak a maga óriási előnyei. Az alábbiakban ezekre térünk ki, de igyekszünk nem szem elől téveszteni hátrányait és korlátait.

4.1.2 A perturbációszámítás

— Nem kívánom publikálni; csupán feljegyzem a tényeket, hogy Isten is tudjon róluk.
— Nem gondolod, hogy Isten ismeri ezeket a tényeket? – kérdezte Hans Bethe.
— A tényeket biztosan ismeri, de a tényeknek ezt a változatát lehet, hogy nem
– válaszolta Szilárd Leó. [23]

A perturbációszámítás az elméleti fizika egyik leggyakrabban használt és leghasznosabb módszere. Klasszikus mechanikai alkalmazásai közül az adiabatikus invariánsok származtatását emelnénk ki [56], mely sokkal többet ad kezünkbe egy egyszerűen és hatásosan alkalmazható eszköznél. Az adiabatikus invariánsok segítenek felismerni a probléma mélyebb megértését, mely Dirac szavaival a következőt jelenti:
“Értem, hogy mit jelent egy egyenlet, ha a megoldását nagy vonalakban fel tudom vázolni anélkül is, hogy megoldanám.” [57]
Egy adott probléma esetén a lényeges mennyiségek elkülönítéséhez a dimenzióanalízisen kívül leginkább a perturbációszámítás nyújt kényelmes alapot.

A perturbációszámítás igazi alkalmazási területe a kvantumfizika. Történetileg ennél sokkal többről is szó van: a kvantumelmélet első megfogalmazása a klasszikus mechanika adiabatikus invariánsaira épült – Max Born klasszikus tankönyve [58] szerint
“kézenfekvő a feltevés, hogy csak az adiabatikusan invariáns mennyiségek kvantálhatók.”
Bár a kvantummechanika ma már más alapokon áll, a perturbációszámítás alkalmazásainak jelentőségét nem lehet túlbecsülni. Túl az egyszerűen alkalmazható számítási módszer lenyűgöző numerikus eredményein, az eredményeket “értjük” is: tudjuk, milyen effektusok felelősek az elektron anomális mágneses momentumáért – és ez lényegesen fontosabb, mint magának a numerikus értéknek 10 tizedesjegy helyett 20-ra való ismerete.

A perturbációszámítás egy “könyvelési módszer”, mely számos esetben nagyon hatékonyan működik. Közelítő módszereink nem szükségszerűek; Schrödinger és Heisenberg a kvantummechanika két ekvivalens megfogalmazását teljesen eltérő matematikai alapra építette, így bizonyosan számos alternatív módja lehetséges a fizikai valóság feltérképezésének. A perturbációszámítás tehát egy módszer a sok közül, mely azonban mai szemléletünkhöz nagyon jól illeszkedik.

4.2 Mikor alkalmazható a perturbációszámítás?

A perturbációszámítás, mint sorfejtés, akkor alkalmazható hatékonyan, ha az egymást követő rendekből adódó járulék erőteljesen csökken; ekkor a perturbációs sort adott rendben levágva gyakorlati céljainkra megfelelően pontos eredményt kaphatunk, melynek hibáját is elég pontosan meg tudjuk becsülni. Ez azt is jelenti, hogy ha a perturbációs sor egymást követő tagjai nem csengenek le elég gyorsan, akkor a perturbációszámítás eredményét nem tekinthetjük megbízhatónak.

Az elektrogyenge fázisátmenet vizsgálata során súlyos infravörös problémák lépnek fel a magas hőmérsékletű szimmetrikus fázisban; az egy-hurok-rendű számolás eredményéhez a két-hurok-rendű ${\cal{O}}({100\%})$-os korrekciót ad [6]. Így a fázisátmenet vizsgálatához nemperturbatív eszközökhöz kell folyamodnunk. Azonban az infravörös problémák csak a bozonikus szektorban lépnek fel – így a fermionikus szektor perturbatív kezelése lehetséges.

Valamennyire hasonló helyzet áll elő a MSSM-ben: az egyhurok-rendű számoláshoz képest a kéthurok-rendű korrekció nagy. Könnyen meggyőződhetünk azonban arról, hogy ez kis számú gráf számlájára írható, melyek az erős szektor vezető rendjét jelentik, így ésszerű a feltevés, hogy a pereturbációszámítás magasabb rendjeiben az egymást követő rendek járuléka egyre kisebb lesz.

Jellegzetes nemperturbatív effektusok is felléphetnek; erre analógiaként az $f(x)=\exp(-1/x^{2})$ függvény 0 körüli Taylor-sorfejtését tekinthetjük: a függvény összes 0 pontbeli deriváltja 0, így $x$ 0-tól különböző értékeire is $f(x)=0$ kellene hogy legyen. Az elektrogyenge fázisátmenet során generált barion-aszimmetria csak nem-perturbatív módszerekkel kezelhető, ugyanis a standard modell keretén belül nem rajzolható fel explicit barionszám-sértő Feynman-gráf.

A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy a bariogenézis problémaköre a standard modell keretében kizárlóag perturbatív módszerekkel nem tanulmányozható kielégítően.

Kézenfekvő módszer lenne a standard modell négydimenziós téridő rácson való kezelése – azonban a Nielsen–Ninoyima-tétel értelmében a fermionok egzakt királis szimmetriája nem valósítható meg a rácson [59]. Az utóbbi években a fermionok rácstérelméleti kezelése sokat fejlődött, és ma már létezik olyan eljárás, mellyel a királis szimmetria igen pontosan megvalósítható, azonban ez (és minden más fermionikus rácshatást magában foglaló eljárás) olyan nagyméretű gépidő-növekedést von maga után, mely a gyakorlati alkalmazást egyelőre kizárja. Korábbi megjegyzéseink alapján azonban a fermionikus szektor nemperturbatív kezelésére nincs szükség, így a bozonikus (SU(2)–Higgs) szektor rácsra tétele mellett a fermionokat (és az U(1) szektort) perturbatíve kezelhetjük. Ez a módszer az elektrogyenge fázisátmenet vizsgálatának egyik kidolgozott lehetősége; a másik gyakran használt módszer a perturbatív elemeket szintén tartalmazó dimenziós redukció módszere. (Utóbbira részletes összefoglalást ad [41, 60, 61], így erre részletesen nem térünk ki.)

Az elektrogyenge fázisátmenetet számos perturbatív megközelítésen alapuló munka is tárgyalja. Bár tudjuk, hogy a perturbatív eredmények önmagukban nem elegendőek a fázisátmenet leírására, bizonyos tartományokban jól működhet a perturbációszámítás. A perturbatív és nemperturbatív eredmények összevetése elvezethet egy olyan fizikai megértéshez, mely alapján nagy biztonsággal tippelhetjük meg, hogy egy bonyolultabb modellben (pl. MSSM) – melyben egyelőre nem áll rendelkezésünkre túl sok rácsszimulációs eredmény –, milyen paraméter-tartományban bízhatunk meg a perturbatív jóslatokban. Ennek felderítése a rácsszimulációkban vizsgált paraméter-tartomány megválasztása szempontjából igen nagy jelentőségű.

A következőkben arra fogok tehát bizonyítékot keresni, hogy az elektrogyenge fázisátmenet végpontjától távol a perturbációszámítás jól működik.

4.3 A fázisátmenet termodinamikai jellemzői

Ebben a szakaszban az elektrogyenge fázisátmenet perturbatív és nemperturbatív úton meghatározott termodinamikai jellemzőit hasonlítom össze.

Perturbatív megközelítés

Az SU(2)–Higgs-modell kéthurok-rendben ismert véges hőmérsékletű effektív potenciálját vizsgáljuk [6]. A Higgs-tömeget a propagátor pólusa, azaz a $p^{2}-M^{2}=\Pi(p^{2})$ egyenlet megoldása adja – ahol $\Pi(p^{2})$ a Higgs-sajátenergia. Az effektív potenciálon alapuló megközelítés keretében megmutatható [4], hogy a fenti diszperziós relációban a $\Pi(p^{2})$ sajátenergia $\Pi(0)$-lal való helyettesítése csak $g^{5}v^{2}$rendű korrekciót jelent, tehát $g^{4}$ rendű pontosságot célzó számításokban alkalmazható. Ekkor a fagráf-szintű

$$V_{\mathrm{fa}}=\frac{1}{2}m^{2}\varphi^{2}+\frac{1}{4}\lambda\varphi^{4}$$ (4.1)

potenciálhoz adódó korrekció

$$\delta V={\varphi^{2}\over 2}\left(\delta m^{2}+{1\over 2\beta^{2}}\delta\lambda\right)+{\delta\lambda\over 4}\varphi^{4},$$ (4.2)

ahol

$$\delta m^{2}=\frac{9g^{4}v^{2}}{256\pi^{2}},\qquad\delta\lambda=-\frac{9g^{4}}{256\pi^{2}}\left(\log\frac{M_{W}^{2}}{\mu^{2}}+\frac{2}{3}\right).$$ (4.3)

${\mu}$ a renormálási skála, $M_{W}$ pedig a 0 hőmérsékleten mért W-tömeg.

A perturbatív eredményeket a $\overline{\mathrm{MS}}$ csatolási állandót a sztatikus potenciálból származtatott $g_{R}$ csatolási állandóval összekapcsoló (3.19) egyenlet alapján korrigáltuk.

Nemperturbatív megközelítés

A nemperturbatív eredmények alapjául a négydimenziós SU(2)–Higgs-modellben végrehajtott szimulációkra [52, 54, 62, 63, 64] alapozzuk; a fermionok és az U(1) szektor perturbatív korrekcióval vehetők figyelembe. A Higgs-részecske tömegét a korrelációs függvény lecsengése határozza meg. A szimulációk során $L_{t}=2,3,4,5$ kiterjedésű véges hőmérsékletű rácsokat vizsgáltak; a mért adatok kiértékelésére jackknife és bootstrap technikák alkalmazásával történt [65]. A kontinuumbeli határértékek megállapítása a véges rácsállandó mellett meghatározott termodinamikai mennyiségekből a bozonikus elméletre jellemző $1/a^{2}$-s véges rácsállandó-korrekciók figyelembevételével történt.

Kis Higgs-tömegek esetén a fázisátmenet erősen elsőrendű, a korrelációs hosszak nem túl nagyok, így kb. 50 GeV-ig a szimulációk szimmetrikus téridő-rácsokat vizsgáltak. A Higgs-tömeget növelve a korrelációs hosszak is nőnek, ami anizotróp rácsok használatát teszi szükségessé [66].

A vizsgált termodinamikai jellemzők

• kritikus hőmérséklet ($T_{c}$) – ahol az effektív potenciálnak két degenerált minimuma van

• a rendparaméter ugrása ($\varphi_{+}$)

• látens hő – az energiasűrűség diszkontinuitása ($Q$)

• felületi feszültség ($\sigma$) – a fázishatár két oldalának szabadenergia-sűrűség különbsége

Az összehasonlítás eredményeit a 4.1 táblázat foglalja össze; a vizsgált termodinamikai mennyiségek a kritikus hőmérséklet megfelelő hatványával vannak dimenziótlanítva. A zárójelben szereplő számok szokás szerint az utolsó kiírt tizedesjegy-egységekben mért hibákat jelentik.

$M_{H}$
$g_{R}^{2}$
$T_{c}/M_{H}$ pert nempert
$\varphi_{+}/T_{c}$ pert nempert
$Q/T_{c}^{4}$ pert nempert
$\sigma/T_{c}^{3}$ pert nempert

16.4(7)	33.7(10)	47.6(16)	66.5(14)
0.561(6)	0.585(9)	0.585(7)	0.582(7)
2.72(3)	2.28(1)	2.15(2)	1.99(2)
2.34(5)	2.15(4)	2.10(5)	1.93(7)
4.30(23)	1.58(7)	0.97(4)	0.65(2)
4.53(26)	1.65(14)	1.00(6)	0
0.97(7)	0.22(2)	0.092(6)	0.045(2)
1.57(37)	0.24(3)	0.12(2)	0
0.70(10)	0.067(6)	0.022(2)	0.0096(5)
0.77(11)	0.053(5)	0.008(2)	0

Table 4.1: A fázisátmenet perturbatív és nemperturbatív úton meghatározott termodinamikai jellemzőinek összehasonlítása.

A perturbatív eredmények hibái a nemperturbatív eredményekkel való összevetésből adódnak. A rácsszimulációkban a csatolási állandó és a Higgs-tömeg csak bizonyos pontossággal mérhető; így ezeknek a mennyiségeknek a perturbatív megfelelőkkel való összeegyeztetése eredményezi azt, hogy a perturbatív jóslat is inkább egy intervallum, mint egy konkrét érték.

4.4 A perturbatív és nemperturbatív eredmények összevetése

Ha egyetlen paraméterrel kívánjuk jellemezni, hogy milyen mértékben egyeztethetők össze a perturbatív és nemperturbatív eredmények, célszerű az alábbi definíciót alkalmaznunk:

$$\mathrm{pull}=\frac{{\mathrm{perturbat\acute{\i}v\ \acute{a}tlag}}-{\mathrm{nemperturbat\acute{\i}v\ \acute{a}tlag}}}{{\mathrm{perturbat\acute{\i}v\ e\-redm\acute{e}ny\ hib\acute{a}ja}}+{\mathrm{nemperturbat\acute{\i}v\ e\-redm\acute{e}ny\ hib\acute{a}ja}}}$$ (4.4)

A 4.1 táblázatban szereplő mennyiségek pull paramétereire a következő jelölést vezetjük be:

$P_{T}=T_{c}/M_{H}$ pullja;  $P_{\phi}=\varphi_{+}/T_{c}$ pullja;  $P_{Q}=Q/T_{c}^{4}$ pullja;  $P_{\sigma}=\sigma/T_{c}^{3}$ pullja.
A különböző Higgs-tömegekre adódó pullokat a 4.2 táblázat és a 4.1 ábra foglalja össze.

$m_{H}$ (GeV)	16.4(7)	33.7(10)	47.6(16)	66.5(14)
$P_{T}$	4.75	2.60	0.71	0.67
$P_{\varphi}$	0.47	-0.33	-0.3	32.5
$P_{Q}$	-1.36	-0.4	-1.08	22.5
$P_{\sigma}$	-0.33	1.27	3.5	19.2

Table 4.2: A különböző Higgs-tömegekhez tartozó pull értékek.

Figure 4.1: A négy pull paraméter a Higgs-tömeg függvényében. A nyilak a $[-5,5]$ intervallumon kívül eső értékeket jelzik.

Nagy Higgs-tömegek esetén a pull-értékek erőteljesen megnőnek. Itt a perturbatív és nemperturbatív eredmények egymásnak ellentmondóak: az SU(2)–Higgs-modell 4-dimenziós Monte Carlo szimulációi és a dimenziós redukcióval kapott háromdimenziós elmélet szimulációi egyaránt 65 GeV körül jósolják a fázisátmenet végpontját, mely a ferminonok és az U(1) faktor perturbatív figyelembevételével a teljes standard modellre 72 GeV körüli értéket ad. Ezzel szemben a perturbációszámításon alapuló megközelítés szerint tetszőlegesen nagy Higgs-tömeg esetén is elsőrendű a fázisátmenet.

A priori nem tudtunk elég erős érveket felhozni amellett, hogy a perturbációszámítás alkalmas lenne az elektrogyenge fázisátmenet leírására. Az egymást követő rendek ${\cal{O}}({100\%})$-os korrekciót jelenthetnek – így semmi meglepő sincs abban, hogy nagy Higgs-tömegek esetén a perturbatív megközelítés nem működik [67]. Célom inkább az volt, hogy olyan paraméter-tartományt keressek, ahol a perturbációszámítás is működik: a kapott eredmények szerint az 50 GeV alatti tartomány ilyen.

A $P_{T}$ mennyiségre a fenti állítás nem teljesül; itt a perturbatív eredmények a Higgs-tömeg növekedtével egyre pontosabbak lesznek. Ennek oka az, hogy az $M_{H}$ mennyiségben fellépő hőmérséklet-integrálokra a $g^{4},\lambda^{2}$ rendű perturbációszámítás az ebben a Higgs-tömeg tartományban jól működő magas hőmérsékletű sorfejtéssel jól összeegyeztethető eredményt ad [6]. A perturbatív és nemperturbatív módszerekkel egyaránt jól kezelhető $T_{c}/M_{H}$-t mennyiség Higgs-tömeg-függése a következő másodfokú függvénnyel írható le:

$$\frac{T_{c}}{M_{H}}=2.494-0.842R_{HW}+0.223R_{HW}^{2}.$$ (4.5)

Végezetül a csatolási állandók kapcsolatának még egyfajta alkalmazására térnék ki. Az elektrogyenge fázisátmeneti végpont értékének meghatározásakor az SU(2)–Higgs-modell vizsgálatát a fermionokat és az U(1) szektort figyelembe vevő perturbatív lépés egészítette ki. A perturbatív és nemperturbatív módszerek keveredése kétféle csatolási állandó definíció használatát követelte meg. A végpontra kapott $72.4\pm 1.7$ GeV érték [54] hibája a csatolási állandók közötti kapcsolattal csökkenthető; új értékként $72.1\pm 1.4$ GeV adódik [11]. Ez a háromdimenziós eredményekkel [37, 68] összhangban áll, és mintegy $20\sigma$ bizonyossággal kizárja a standard modellbeli elektrogyenge fázisátmenetet.

A négydimenziós és háromdimenziós eredmények további összevetése lehetséges a fázisdiagramok összehasonlítása révén. A csatolási állandók közti kapcsolatból a perturbatív és nemperturbatív lépések együttes jelenlétéből fakadó hibát kiküszöbölve adódik a 4.2 diagram [12].

Figure 4.2: A három és négydimenziós szimulációk fázisdiagramjai. A 4D eredményeket négyzetekkel, a 3D eredményeket satírozott vonallal jelöltük.

A két megközelítés tehát egymással jó egyezést mutat; a háromdimenziós eredmények kis Higgs-tömegek esetén pontatlanná válnak. Ez nem is meglepő, hiszen a magas hőmérsékletű sorfejtés ebben a tartományban kevésbé működik; a kis Higgs-tömegek esetén jelentős, négydimenziós módszerekkel tárgyalható Coleman–Weinberg-tartományról pedig a háromdimenziós eljárás nem képes számot adni. Azonban a priori nem tudhattuk, hol van az a tartomány, ahol a háromdimenziós módszerek megbízhatóvá válnak – ad absurdum lehettek volna a négydimenziós módszerekkel jelzett fázisátmeneti végponton túl is.

Leszámoltunk tehát a perturbációszámítással – és vele együtt odalett az elsőrendű elektrogyenge fázisátmenet perturbációszámításon alapuló szemléletes képe is. Nem sikerült az univerzum barion-aszimmetriájának magyarázatához szükséges nemegyensúlyi folyamatok jelenlétét a részecskefizikai standard modelljén belül kimutatni. Bonyolultabb modellre van szükségünk – így a kísérletileg mindeddig alá nem támasztott elméleti konstrukciók közül a legpragmatikusabbnak tekintett minimális szuperszimmetrikus standard modell keretében folytatjuk a bariogenézis utáni hajszát.

Chapter 5 A szuperszimmetrikus standard modell

5.1 A hópehely

Mitől lenne a szimmetriának bármiféle jelentősége?

(Mao Ce-tung) [23]

Amikor egy hópehlyet fizikai szemszögből kívánunk leírni, a szimmetria és a fraktál fogalma elkerülhetetlenül felbukkan.

Figure 5.1: Fraktálszerű, hatfogású szimmetriát mutató hópehely [69]

A fenti ábrán jól kivehető hatfogású szimmetria alapos tanulmányozása a szilárdtestfizika fontos fejezete; ötszögletű analógjával a sík kváziperiodikus lefedése is megvalósítható [70], mely a kvázikristályok révén újabb, nemvárt fizkai mélységeket nyit meg. A szimmetria részecskefizikai alkalmazásainak hasznossága aligha túlbecsülhető – erre a következő szakaszban több példát is fogunk látni.

A fraktálok hasonlóképp nagyon messzire vezetnek. Közös matematikai alapot nyújtanak olyan távoli területek számára, mint a földrajz, a növényvilág, vagy bizonyos számítástechnikai problémák; a számítógépes képzőművészet révén pedig további érdekes kérdéseket vetnek fel.

A hópehely azonban se nem fraktál, se nem szimmetrikus: atomi skálán vizsgálva az önhasonló szerkezet nem tartható fenn, és kellő alapossággal megvizsgálva a szimmetria sem bizonyul tökéletesnek. A szimmetria, a fraktál, és a makroszkopikus testek vizsgálatából leszűrt további segédfogalmaink, melyek tökéletlen tőről fakadnak, óriási segítséget nyújtanak fizikai fogalmaink kialakításában. Rendszerezést tesznek lehetővé, mely esetenként nem tökéletes, de könnyen átlátható és megérthető. Ez azzal is jár, hogy a valóság leírása helyett általában annak idealizált képével kell foglalkoznunk. Szerencsés esetben az eltérés a modell finomításával csökkenthető, így a gyakorlatban jól alkalmazható közelítőmódszert kapunk.

A mikrovilágban, szubatomi szinten mai tudásunk szerint létezik tökéletesen megvalósuló szimmetria (CPT, illetve pl. az erős kölcsönhatás esetében C, P, T külön–külön is). Bizonyos szimmetriák meglepő módon sérülnek – a paritássértés illetve a CP-sértés gondolata épp emiatt nagyon kevesekben ötlött fel 1956 előtt – mások talán éppen meglepő módon valósulnak meg. Egy ilyen lehetőséget, a szuperszimmetriát vizsgálunk meg az alábbiakban.

5.2 Szuperszimmetria

A részecskefizika standard modellje a huszadik századi elméleti fizika egyik legkiemelkedőbb vívmánya. Egyes jóslatai – mindenek előtt az elektron anomális mágneses momentumára vonatkozó számítások – a tudománytörténetben egyedülállóan pontosak; ezen felül a modell a négy alapvető kölcsönhatás közül hármat esztétikusan egységes keretbe foglal, és ezzel nagy lépést tesz a modern elméleti fizikusok “Szent Gráljának” tekintett “Mindenség Elméletének” megalkotása felé.

A standard modell egyik alapvető vonása szimmetrikus jellege: míg a Nyolcas Út esetében az elmélet által megjósolt $\Omega^{--}$ barion felfedezése óriási szenzációt kavart, a top kvark létezését már felfedezése előtt is teljesen bizonyosra lehetett venni.

Azonban bármilyen kiválóan működik is a standard modell, nem ez a végleges elmélet. Ennek egyik legkézenfekvőbb bizonyítéka az univerzum barion-aszimmetriája; ezen kívül esztétikai problémák is felmerülnek: a standard modellben 19 paraméter szerepel, ami túl nagy szám egy alapvető elmélet esetén; a háromfajta kölcsönhatás nincs kellőképp egyesítve, az erre hivatott nagy egyesített elméleteket (GUTok) pedig a hierarchia-probléma teszi nehezen elfogadhatóvá, stb.

Mindezen problémák ellenére a standard modell értékét nehéz túlbecsülni. Ha párhuzamot kívánunk vonni, a Newton-féle mechanikát, majd az ezt továbbfejlesztő általános relativitáselméletet emelnénk ki: hasonló módon (bár nem feltétlenül hasonló mértékben) válik bonyolultabbá mindenfajta számítási probléma, ha a standard modellről valamelyik új, általánosabb elmélet-jelöltre térünk át. A párhuzam ennél mélyebb: ahogy Einstein is egy alapjaiban egyszerűbb, esztétikus elmélettel lépett túl a newtoni fizikán, úgy a standard modell legvalószínűbb utódjának tekintett szuperszimmetrikus modellek is ezt teszik.

Esztétikus, tehát valamilyen (nehezen körülhatárolható) értelemben egyszerű elméletet szeretnénk. Ez a törekvés, mondhatni, egyidős a tudománnyal: amikor Arisztotelész filozófiájában megvetette a modern természettudományok alapjait, az egyszerűség és az esztétika követelményeit rótta ki a csillagászatra is: a bolygók tökéletes körpályák mentén végzik állandó, változatlan mozgásukat. Ez az esztétikai követelmény olyan béklyónak bizonyult, melynek levedléséhez majd két évezred kellett. Kepler szabadította meg a bolygókat a körmozgás láncától és rendelte őket – saját nézete szerint visszataszító – ellipszispályákra, miközben egy még holdkórosabb lidércfényt kergetett: egy olyan esztétikus naprendszer-modellt, melyben a miértek is választ kapnak, melyben a fizikai világot az öt platói test formája határozza meg. E modell szerint ha a Nap körül körpályán keringő bolygók sugarával gömböket rajzolunk, a(z akkor ismert) hat bolygó gömbje közé beilleszthető az öt szabályos test oly módon, hogy azok az egyik gömb köré és a rákövetkező gömb belsejébe legyenek írva. (Amiből jól látszik, hogy a zseniális felfedezésekhez jó adag szerencse és megfelelő időzítés is kell: ha Kepler idején az Uránusz már ismert lett volna, Kepler fejébe aligha fészkelte volna be magát a fenti kép.)
Kepler ellipszispályáit ma már esztétikusnak tartjuk: a Newton-féle leírás szerint ugyanis csak kétféle centrális erőtér esetén kapunk minden esetben zárt pályákat, ezek közül az egyik a Kepler-probléma.

Álljon itt még egy XX. századi példa az esztétikai szempontok illusztrálására: Dirac példája. Saját bevallása szerint Dirac-ot esztétikai szempontok vezették híres egyenletének felírásához [71]; a (feles) spin leírására konstruált egyenlet azonban meghökkentő jóslattal állt elő: negatív energiás állapotokkal. Az ezeknek megfelelő “antirészecskék” megtalálása tette a Dirac-egyenletet a részecskefizika egyik legfontosabb egyenletévé.

Dirac egy másik, felettébb elegáns jóslata a mágneses monopólusok létezése – mellyel a standard modell egyik nagy rejtélye, a töltés kvantáltsága magyarázható. Erről a jóslatról maga Dirac így vélekedett:
“Elméleti szempontból úgy gondolhatjuk, hogy a [mágneses] monopólusoknak a matematikai gondolatmenet szépsége miatt létezniük kell. A számos próbálkozás ellenére azonban mindezideig nem sikerült a nyomukra bukkannunk. Azt a következtetést kell tehát levonnunk, hogy a matematika szépsége önmagában nem elegendő ok arra, hogy a természet a szóban forgó elméletet meg is valósítsa.” [23]

Az esztétikai szempontok tehát lehetnek jó irányjelzők – de ennél többet nem állíthatunk. Így az alábbiakban tárgyalandó szuperszimmetrikus standard modellt nem több, mint egy lehetséges elméleti konstrukció, mely talán túlságosan is nagy hangsúlyt fektet a szimmetriák jelentőségére és kevéssé tesz eleget a következő, pragmatikus követelménynek:
A fizika fő célja, hogy minél több jelenséget írjon le minél kevesebb változó segítségével. [72]

Ahhoz tehát, hogy a következőkben tárgyalásra kerülő elméletet komolyan vehessük, kísérleti indikációk kellenek. Számos új részecskét kell találnunk a közeljövőben, ha a bariogenézist az MSSM keretében kívánjuk megmagyarázni. Az esélyek egyáltalán nem biztatóak. Számos új paraméterek vezetünk be abból a célból, hogy az univerzumban megfigyelt barion–foton hányadost megmagyarázzuk. Azt is látni fogjuk, hogy ezen paramétertérben igen kicsit az a tartomány, ahol ez lehetséges.

Sokkal nagyobb az esélye annak, hogy még ha találunk is szuperszimmetrikus részecskéket, a barion-aszimmetria probléma alapján arra a következtetésre jutunk: a minimális szuperszimmetrikus standard modell nem elég. Egy ilyen eredményt viszont nemcsak elérni könnyebb, hanem elhinni is.

Mindezek ellenére a szuperszimmetrikus modell tekinthető a standard modell ma ismert legpragmatikusabb kibővítésének; az pedig, hogy a szuperszimmetrikus modellekre jellemző energiatartományok a közeli jövő gyorsítóiban elérhétőek lesznek, felettébb még vonzóbb fényt vet az MSSM-re.

5.3 A fázisátmenet perturbatív vizsgálata

Mielőtt belefognánk az MSSM-beli elektrogyenge fázisátmenet vizsgálatába, felvetünk néhány, e modell vizsgálata mellett szóló érvet. A 1.1 ábrán látható potenciált a

$$V_{\mathrm{eff}}=A\Phi^{2}-B\Phi^{3}+C\Phi^{4}$$ (5.1)

közelítő alakba írva a $\Phi^{2}$-s tag $T^{2}-T_{C}^{2}$-tel arányos, tehát ez felelős a magas hőmérsékleten helyreálló szimmetriáért, azonban a fázisátmeneti pontot alapvetően a két minimum közti púp határozza meg, mely a köbös taggal áll kapcsolatban [28]. Ahhoz, hogy a fázisátmenet végpontja kijebb tolható legyen, $B$ értékét növelni kell. $B$ a Higgs-tömeggel áll kapcsolatban; a Higgs-tömeg növelése során az $\sqrt{m^{2}+cT^{2}}^{3}$ plazma-tömeggel arányos $B$ azonban csökken, így a a fázisátmenet gyengülésével jár együtt. Ezért tehát realisztikus Higgs-tömegeknél nincs igazi fázisátmenet, csupán egy sima “cross-over”. A szuperszimmetrikus modell számos ismeretlen paramétere azonban hangolható úgy, hogy a kísérletileg mindeddig ki nem zárt Higgs-tömeg tartományban is lehetséges legyen az elsőrendű fázisátmenet. Az elektrogyenge fázisátmenet MSSM-en belüli vizsgálatának fő kérdése tehát az, hogy a paramétertér melyik (és mekkora méretű) részében valósítható ez meg.

Szemben a standard modellel, ahol a bariogenézishez szükséges CP-sértés túl kicsi, az MSSM-ben ez a Szaharov-feltétel is teljesíthető: $(2-3)\times 10^{-3}$ nagyságú CP-sértő fázis is elegendő [28], mely nem természetellenesen nagy.

Az MSSM-beli elektrogyenge fázisátmenet vizsgálatáról szóló első dolgozatok perturbatív megközelítésűek. Ezek eredménye szerint az MSSM-ben sokkal erősebb fázisátmenet leheséges, mint a standard modellben [14, 15, 20, 73, 74, 75, 76, 77, 78], különösen akkor, ha a top kvark tömege meghaladja jobbkezes szuperszimmetrikus párjának tömegét [79, 80]. A bariogenézishez szükséges jelentős CP-sértés megvalósítására is nagyobb tér kínálkozik a szuperszimmetrikus modellben [81, 82]. Az alábbiakban először a perturbatív megközelítést ismertetem, melynek eredményei felhasználhatóak a négydimenziós rácsszimulációk paramétereinek megválasztásakor és az ott kapott eredmények értékelésekor.

5.3.1 A $\Phi$ irányú potenciál

A perturbatív megközelítés alapját képező effektív potenciálból indulunk ki, egyhurok szinten [14]; az alább használt jelölések is e cikk konvencióit követik. A potenciál alakját igyekszünk a lehető legegyszerűbbre választani; a standard modellnél látottakhoz hasonlóan a fermionikus szektortól itt is eltekintünk. Mértékrögzítéskor a ’t Hooft–Landau-mértéket választjuk; az egyhurok-szinten megjelenő divergenciákat az $\overline{\mathrm{MS}}$ módszerrel küszöböljük ki. Az $\overline{\mathrm{MS}}$ sémában felbukkanó $\mu$ tömegparamétert célszerű lesz általában az elmélet másik energia-dimenziójú paraméterével, a $T$ hőmérséklettel azonosítani. Az SU(2)–Higgs-modell kiterjesztésének vizsgálatakor a $W$ és $Z$ tömegek továbbra is megegyeznek, más szóval a potenciálban általános esetben jelen lévő $g^{\prime}$ csatolást 0-nak választjuk.

A potenciál legjelentősebb járulékait a standard modellbeli részecskéken ($W$, $Z$, $h$, $H$ (Higgs-dublett), $\chi$ (Goldstone-bozon)) kívül a top-kvark szuperszimmetrikus párja, $\tilde{t}_{L},\tilde{t}_{R}$ adja. Bár a $t$ top kvark járuléka is számottevő, az SU(2)–Higgs-modellhez hasonlóan első megközelítésben ezt nem vesszük figyelembe. Bár a négydimenziós rácsszimulációkban az MSSM mindkét Higgs-dublettjét figyelembe vesszük, itt a könnyebbségért csak az egyiket. (A második Higgs-dublett elhagyása a dimenziós redukción alapuló vizsgálatokban is elterjedt [21]).

A potenciálban szereplő paraméterek közül az alábbiakat kell kézzel betenni: $h_{t}$, $m_{Q}$, $m_{U}$, $A_{t}$, $\beta$ – tehát ezen paraméterek terében keressük azt a tartományt, ahol a $T$ hőmérséklettel jellemzett fázisátmenet fizikailag érdekes – például eleget tesz a (1.16) feltételnek.

A standard modellbeli részecskék tömegei:

$$m_{W}^{2} = \frac{1}{4}g^{2}\phi^{2}$$ (5.2)

$$m_{Z}^{2} = \frac{1}{4}g^{2}\phi^{2}$$ (5.3)

$$m_{t}^{2} = \frac{1}{2}\sin\beta h_{t}^{2}\phi^{2}$$ (5.4)

$$m_{h}^{2} = \frac{1}{2}\left[m_{A}^{2}+m_{Y}^{2}-\sqrt{m_{A}^{4}+m_{Y}^{4}-2m_{A}^{2}m_{Y}^{2}\cos 4\beta}\right]$$ (5.5)

$$m_{H}^{2} = \frac{1}{2}\left[m_{A}^{2}+m_{Y}^{2}+\sqrt{m_{A}^{4}+m_{Y}^{4}-2m_{A}^{2}m_{Y}^{2}\cos 4\beta}\right]$$ (5.6)

ahol $v$ a zérus-hőmérsékletű vákuum-várható érték, kb. 246 GeV, továbbá

$$m_{Y}^{2}=\frac{1}{8}g^{2}\left(3\phi^{2}-v^{2}\right),$$ (5.7)

így az $m_{A}\rightarrow\infty$ határesetben a $H$ Higgs lecsatolódik, mivel tömege végetelhez tart, a $h$ Higgs tömege pedig

$$m_{h}=\frac{1}{8}g^{2}\cos^{2}2\beta\left(3\phi^{2}-v^{2}\right)$$ (5.8)

lesz. A szimulációkban tipikus $m_{A}$ értékek mellett (300 GeV, 150 GeV) úgy találtam, hogy a nagyobb tömegű Higgs igen kis mértékben módosítja a potenciált: még a 150 GeV-es esetben is csak ezreléknyi korrekciót okoz – így az $m_{A}\rightarrow\infty$ határeset igen nagy tartományban jó közelítés – gyakran ezt fogom használni.

A Goldstone-bozon tömegére

$$m_{\chi}^{2}=\frac{1}{8}g^{2}\cos^{2}2\beta\left(\phi^{2}-v^{2}\right)$$ (5.9)

adódik.

A transzverzális szabadságik fokokat $T$, a longitudinálisokat $L$ indexszel jelölve

$$n_{W_{L}}=2,\quad n_{W_{T}}=4,\quad n_{Z_{L}}=1,\quad n_{Z_{T}}=2,\quad n_{h}=1,\quad n_{\chi}=3,\quad$$ (5.10)

A top-kvarkot is figyelembe vevő esetben $n_{t}=-12$ lenne. A bal- és jobbkezes stop-terek 6–6 szabadsági fokot hordoznak;

$$n_{\tilde{t}_{L}}=n_{\tilde{t}_{R}}=6,$$ (5.11)

tömegnégyzetük pedig a

$${\cal{M}}^{2}_{\tilde{t}}=\left(\begin{array}[]{cc}m_{Q}^{2}+m_{t}^{2}+\frac{1}{8}g^{2}\cos 2\beta\phi^{2}&m_{t}\tilde{A}_{t}\\ m_{t}\tilde{A}_{t}&m_{U}^{2}+m_{t}^{2}\end{array}\right)$$ (5.12)

tömegmátrixból származtatható, melyben az $\tilde{A}_{t}$ paramétert

$$\tilde{A}_{t}=A_{t}-\frac{\mu}{\tan\beta}$$ (5.13)

adja meg.

Véges hőmérsékleten a longitudinális tömegek termikus korrekciót kapnak, a véges hőmérsékletű tömegeket felülvonással jelöljük. A standard modellből ismert részecskék esetén

$$\bar{m}^{2}_{W_{L}} = m_{W}^{2}+\Pi_{W},$$ (5.14)

$$\bar{m}^{2}_{Z_{L}} = m_{W}^{2}+\Pi_{W},$$ (5.15)

$$\bar{m}^{2}_{h} = m_{h}^{2}+\Pi_{h},$$ (5.16)

$$\bar{m}^{2}_{\chi} = m_{\chi}^{2}+\Pi_{\chi},$$ (5.17)

ahol a véges hőmérsékletű sajátenergiák

$$\Pi_{W} = \frac{7}{3}g^{2}T^{2},$$ (5.18)

$$\Pi_{h} = \frac{1}{16}g^{2}\cos^{2}2\beta T^{2}+\frac{5}{16}g^{2}T^{2}+\frac{1}{12}h_{t}^{2}\sin^{2}\beta T^{2},$$ (5.19)

$$\Pi_{\chi} = \Pi_{h},$$ (5.20)

míg a stopokra a

$$\Pi_{\tilde{t}_{L}} = \frac{1}{3}g_{s}^{2}T^{2}+\frac{5}{6}g^{2}T^{2}+\frac{1}{12}h_{t}^{2}\left(2+\sin^{2}\beta\right)T^{2},$$ (5.21)

$$\Pi_{\tilde{t}_{R}} = \frac{4}{9}g_{s}^{2}T^{2}+\frac{1}{6}h_{t}^{2}\left[1+\sin^{2}\beta\left(1-frac{\tilde{A}_{t}^{2}}{m_{Q}^{2}}\right)\right]T^{2}$$ (5.22)

sajátenergiákat a

$${\cal{M}}^{2}_{\tilde{t}}=\left(\begin{array}[]{cc}m_{Q}^{2}+m_{t}^{2}+\frac{1}{8}g^{2}\cos 2\beta\phi^{2}+\Pi_{\tilde{t}_{L}}&m_{t}\tilde{A}_{t}\\ m_{t}\tilde{A}_{t}&m_{U}^{2}+m_{t}^{2}+\Pi_{\tilde{t}_{R}}\end{array}\right)$$ (5.23)

tömegmátrixba téve annak sajátértékeként kapjuk meg a korrigált tömegnégyzeteket.

A fentiek segítségével már felírható az effektív potenciál

$$V(\phi,T)=V_{0}+V_{1}+V_{2}+\ldots$$ (5.24)

alakban, ahol $V_{n}$ az $n$-hurokrendű potenciáljárulék. A fagráfszintű $V_{0}$ tag kifejezése

$$V_{0}=-\frac{1}{2}m^{2}(\mu)\phi^{2}+\frac{1}{32}g^{2}\cos^{2}2\beta\phi^{4},$$ (5.25)

ahol

$$m^{2}(\mu)=\frac{1}{2}m_{Z}^{2}(v)\cos^{2}2\beta+\sum_{i}\frac{n_{i}}{16\pi^{2}}m_{i}^{2}(v)\frac{dm_{i}^{2}(v)}{dv^{2}}\left[\log\frac{m_{i}^{2}(v)}{\mu^{2}}+\frac{1}{2}-C_{i}\right].$$ (5.26)

Az $i$ index a $W$, $Z$, $h$, $\chi$, $\tilde{t}$, $\tilde{T}$ részecskéken fut végig. A kifejezésben szereplő $C_{i}$ konstans értéke mértékbozonokra $3/2$, a többi (skalár)részecskére $5/6$.

Az egyhurokrendű járulék a mértékbozonok longitudinális komponensének, illetve a $h$ Higgs, $\chi$ Goldstone-bozon és a $\tilde{t}$ könnyű stop $n=0$ módusainak daisy-felösszegzéséből kapható meg [14]:

$$V_{1}=\sum_{i}\frac{n_{i}}{64\pi^{2}}M_{i}^{4}\left(\log\frac{M_{i}^{2}}{\mu^{2}}-C_{i}\right)+\sum_{i}\frac{n_{i}}{2\pi^{2}}J^{(i)}T^{4}$$ (5.27)

Az $i$ index az előző részecskéken fut végig; a $W$ és $Z$ esetében azonban külön kell kezelni a longitudinális módusokat ($W_{L}$, $Z_{L}$) és a transzverzálisakat ($W_{T}$, $Z_{T}$). A kifejezésben szereplő $M_{i}$ tömegek a korábban definiált $m_{i}$ és $\bar{m}_{i}$ tömegekkel azonosak, konkrétan

$$M_{i}=\left\{\begin{array}[]{l}m_{i},\quad i=W_{L},Z_{L},W_{T},Z_{T},\tilde{T},\\ \bar{m}_{i},\quad i=h,\chi,\tilde{t}.\end{array}\right.$$ (5.28)

A $J^{(i)}$ termikus járulék

$$J^{(i)}=\left\{\begin{array}[]{l}J_{B}(m_{i}^{2})-\frac{\pi}{6}\left(\bar{m}_{i}^{2}-m_{i}^{2}\right),\quad i=W_{L},Z_{L},\\ J_{B}(m_{i}^{2}),\quad i=W_{T},Z_{T},\tilde{T},\\ J_{B}(\bar{m}_{i}^{2}),\quad i=h,\chi,\tilde{t},\end{array}\right.$$ (5.29)

ahol a bozonikus termikus integrál

$$J_{B}(y^{2})=\int_{0}^{\infty}dx\ x^{2}\log\left(1-e^{-\sqrt{x^{2}+y^{2}}}\right).$$ (5.30)

Mivel a Maple programmal kívánom a fázisátmenetet vizsgálni, célszerű az előző integrálkifejezés helyett könnyebben kezelhető alakot keresni. Az irodalomból [83] ismert összefüggés

$$J_{B}(y^{2})\approx\frac{-\pi^{4}}{45}+\frac{\pi^{2}}{12}y^{2}-\frac{\pi}{6}y^{3}-\frac{y^{4}}{32}\left(\log y^{2}-5.4076\right)+0.00031y^{6}$$ (5.31)

az $y<1$ tartományon ajánlott legjobb közelítés, $y>1$ esetén az ennél lényegesen nehézkesebb Bessel-függvényekkel felírt

$$J_{B}(y^{2})=-\sum_{n=1}^{\infty}\frac{y^{2}K_{2}(ny)}{n^{2}}$$ (5.32)

összefüggés szerepel, azonban a (5.31) kifejezés még az $y>1$ tartomány egy részén is jól közelíti az egzakt értéket:

$y=2.0$ esetén az egzakt –1.03324 érték helyett –1.03307,

$y=2.5$ esetén az egzakt –7.6765 érték helyett –7.6757,

$y=3.0$ esetén az egzakt –0.5574 érték helyett –0.5473 adódik.
Így a nehézkes (5.32) formula használata az általunk vizsgált tartományon kikerülhető.

Amennyiben az $y$ argumentum képzetes, úgy az $y/i<1$ tartományon ajánlott

$$J_{B}(y^{2})\approx\frac{-\pi^{4}}{45}+\frac{\pi^{2}}{12}y^{2}+y^{3}\left[\frac{4}{9}-\frac{1}{3}\log(2y)\right]-\frac{y^{4}}{32}\left(\log y^{2}-5.4076\right)+\frac{y^{5}}{180}-0.00029y^{6}$$ (5.33)

képlet használható – mely $y/i$ 1-nél nagyobb értékeire is jó közelítés az általunk vizsgált tartományban. Minthogy azonban a négydimenziós szimulációkban használatos $m_{Q}$, $m_{U}$ értékek mellett a stoptömegek nem válnak képzetessé, ezért a számolások során ezt a képletet nem kellett alkalmaznom.

5.3.2 Az U irányú potenciál

Az MSSM kéthurokrendű pontenciáljáak vizsgálatakor a stop-szektorban váratlan fázisátmenetet áll elő [15]: az $\langle U^{\dagger}U\rangle$ operátor zérustól különböző vákuum várható értéket kaphat. Ez akkor következik be, amikor $m_{U}^{2}$ értékét kellően negatív – tehát a bariogenézis által is preferált tartományban. Az úgynevezett színsértő fázisátmenet felvetette egy kétlépcsős fázisátmenet lehetőségét is [15, 84], melyben az univerzum hűlése során először színsértő fázisba, majd onnan színszimmetrikus, de nem-0 Higgs-várható értékű szimmetrisértő fázisba jut a rendszer. Alaposabb vizsgálatok kimutatták, hogy ennek a lehetőségnek nincs kozmológiai jelentősége, hiszen a barionszámsértéshez szükséges buborékképződés sebessége nagyságrendileg túl kicsi lenne [18]. A lehetőséget azonban célszerű mind az effektív potenciál nyújtotta kereten belül, mind a rácsszimulációk segítségével megvizsgálni, egyrészt hogy az így kapott fázisdiagramokat összehasonlíthassuk, másrészt hogy a fázisátmenetek kitüntetett pontjai (pl. hármaspont) révén jobban összevethessük a két megközelítést.

A $\Phi$ irányú potenciálhoz nagyon hasonló az $U$ irányú, így ezt részletesen nem írjuk ki – a potenciál részletes alakja [14]-ben megtalálható. Az $U$ irányú effektív potenciálhoz a gluonok, a kvarkok szuperszimmetrikus párjai, a standard modellbeli Higgs-dublett és a balkezes (harmadik generációs) skvarkok keveredéséből adódó (4–4) nehéz és könnyű skalárok adnak járulékot. A felsorolt részecskék zérus hőmérsékletű tömegei a $\Phi$ irányú potenciál esetében látottakhoz hasonló véges hőmérsékletű korrekciót kapnak. A potenciál

$$V(U,T)=V_{0}+V_{1}+V_{2}+\ldots$$ (5.34)

alakba írható, és csak a fagráf- és az egyhurok szintű tagot tartjuk meg. A fagráf szintű tag

$$V_{0}=m_{U}^{2}(\mu)U^{2}+\frac{1}{6}g_{s}^{2}U^{4},$$ (5.35)

melyben

$$m^{2}_{U}(\mu)=m_{U}^{2}-\sum_{i}\frac{n_{i}}{32\pi^{2}}m_{i}^{2}(u)\frac{dm_{i}^{2}(u)}{du^{2}}\left[\log\frac{m_{i}^{2}(u)}{\mu^{2}}+\frac{1}{2}-C_{i}\right].$$ (5.36)

Az egyhurokrendű korrekció képlete (5.27)-gyel teljesen azonos,

$$V_{1}=\sum_{i}\frac{n_{i}}{64\pi^{2}}M_{i}^{4}\left(\log\frac{M_{i}^{2}}{\mu^{2}}-C_{i}\right)+\sum_{i}\frac{n_{i}}{2\pi^{2}}J^{(i)}T^{4},$$ (5.37)

az összegzőindex azonban az itt releváns részecskéken fut végig.

Jól látható, hogy a két különböző irányú potenciál valamennyire független egymástól.

5.4 Perturbatív eredmények

A fázisátmenetet a Maple program segítségével vizsgáltam. Elsődleges célom egy fázisdiagram felvétele volt, mely rögzített paraméterek esetén az $m_{U}-T$ diagramon határozza meg a különböző fázisok (szimmetrikus, Higgs-, színsértő-) helyzetét. Ennek segítségével meghatározható a hármaspont, mely az adott paraméterekre jellemző fizikai pont, így a nemperturbatív eredmények kiértékeléséhez hasznos segédeszköz.

5.4.1 Paraméterválasztás

Kétféle paraméter-halmazt használtam: az egyik megegyezik a rácsszimulációkban haszálttal, a másik az alábbiakban kifejtésre kerülő alternatív perturbatív megközelítésével [19]. Az energiadimenziójú mennyiségeket TeV-ben mérve a két paraméterhalmaz:

	$v$	$g$	$g_{s}$	$\beta$	$h_{t}$	$\mu$	$A_{t}$
rácsszimuláció	0.246	0.64807	0.793	1.40565	1	T	0
pert. megközelítés	0.246	0.66	0.793	1.19235	0.95	0.08	0

Az $A_{t}$ paraméter egzakt zérus értékét a Maple nem tudta kezelni, így ehelyett $10^{-30}$-nal számoltam. Az $m_{A}$ tömegparamétert $\infty$-ről 0.300, illetve 0.150 TeV-re változtatva a potenciál értéke ezrelék-szintű korrekciót kapott – így ebben az értéktartományban eltekinthetünk az $m_{A}$-függéstől. Az $m_{Q}$ paraméter rácsszimulációs értéke 0.300 TeV. A másik perturbatív megközelítésben használt 0.07 TeV értéknél végzett vizsgálatoknál a potenciálban szinguláris pontok bukkantak fel. Erre a viselkedésre külön ki fogok térni.

A szimmetrikus és Higgs-fázis közti átmenet kritikus hőmérsékletének meghatározásához $m_{U}$ értékét rögzítettem, a $T$ hőmérsékletet pedig addig változtattam, míg a $\Phi$ tér függvényében ábrázolt $\Phi$ irányú potenciál két degenerált minimummal nem rendelkezett. A kritikus hőmérsékletet 5 tizedesjegy pontossággal határoztam meg.

Figure 5.2: A $\Phi$ irányú potenciál a fázisátmeneti pontban. A bal oldali ábrán $T=0.10990$ TeV, a jobb oldalin $T=0.10991$ TeV

TeV egységekben ábrázoltam a függvényeket; a fenti ábrán $m_{U}=0.1(\mathrm{TeV})\cdot\sqrt{-1}$. Az ábráról leolvasható, hogy a Higgs-tér vákuum várható értéke (0.162 TeV) meghaladja a kritikus hőmérsékletet (0.1099 TeV), tehát a bariogenézis szükséges (1.16) feltétele ebben a pontban a leegyszerűsített modell perturbatív vizsgálatának keretében teljesül.

Nem kívánom azonban egyelőre feltérképezni azt a tartományt, ahol ez az összefüggés teljesül. A fentiekből láthatóan ez nem lenne túl nagy feladat: az egyes fázisátmeneti pontokban közvetlenül leolvasható, teljesül-e a feltétel. Így a Higgs-tömeget is változtatva az $m_{h}-m_{U}$ síkon könnyen kijelölhető a bariogenézis szempontjából releváns tartomány. Ettől azonban egyelőre eltekintek: a perturbációszámítás ilyen leegyszerűsített modellre alkalmazva aligha szolgáltatna kellő pontosságú adatokat.

Érdemes viszont felfigyelni pl. az $m_{U}/i$ növekedése és a fázisátmenet erősödése (tehát a Higgs-tér ugrásának növekedése) közti kapcsolatra: már ez az egyszerű modell is mutatja, hogy a nagy negatív $m_{U}^{2}$ tartomány lesz kedvezőbb a bariogenézishez.

Az $U$ irányú potenciált hasonló módon vizsgáltam, ebben azonban a $\Phi$ tér impliciten szerepelt. Mivel a színsértő fázisban a Higgs-tér várható értéke 0 [18], ezért itt $\Phi=0$ szerepel a potenciálban. Megfelelő $m_{U}$ értékek mellett az $U$ irányú potenciál minimuma kis hőmérsékleten a 0-ban van (szimmetrikus fázis); a hőmérséklet növelésével a színsértő fázisba jutunk, majd még tovább növelve a hőmérsékletet újra a szimmetrikus fázisba kerülünk. Így tehát két – összecsatlakozó – görbét kell meghatároznunk. Színsértő fázisátmenet csak $m_{U}^{2}$ kellően nagy abszolút értékű negatív értékeire alakulhat ki; a vizsgálatok során $m_{U}^{2}\approx-(0.1\mathrm{TeV})^{2}$ körül jelent meg a színsértő átmenet. A színsértő átmenetet mutató legnagyobb (azaz legkisebb abszolút értékű) $m_{U}^{2}$ értékét meghatároztam.

Figure 5.3: Az $U$ irányú potenciál a színsértő fázisátmeneti pontban. A bal oldali ábrán $T=0.10472$ TeV, a jobb oldalin $T=0.10473$ TeV.

5.4.2 Eredmények

Eredményeinket a 5.1 és a 5.2 táblázat foglalja össze. A számoláshoz használt paraméterek a rácsszimulációkban használtakkal egyeznek meg. A szimmetrikus és a Higgs-fázis közti átmenet kritikus hőmérsékletét $T_{1}$, a szimmetrikus és a színsértő fázisok közti átmenet kritikus hőmérsékleteit $T_{2}$ jelöli.

$m_{U}$	$T_{1}$	$\langle\phi\rangle$
0.10	0.12797	0.040
0.08	0.12710	0.044
0.06	0.12456	0.048
0.04	0.12239	0.054
0.02	0.12089	0.059
0.00	0.12036	0.061
0.02i	0.11979	0.063
0.04i	0.11796	0.071
0.06i	0.11424	0.094
0.08i	0.10615	0.142
0.10i	0.09950
0.105i	0.10037
0.107i	0.10074
0.120i	0.10338

$m_{U}$	$T_{2}^{>}$	$T_{2}^{<}$
0.0901i	0.04383	0.03958
0.091i	0.05221	0.03352
0.095i	0.06934	0.02601
0.10i	0.08419	0.02196
0.105i	0.09649	–
0.107i	0.10098	–
0.110i	0.10737	–

Table 5.1: A ‘perturbatív’ paraméterek melletti fázisátmeneti pontok.

$m_{U}$	$T_{1}$	$\langle\phi\rangle$
0.20	0.14895	0.030
0.15	0.14324	0.033
0.10	0.13707	0.038
0.05	0.13149	0.049
0.03	0.12995	0.055
0.00	0.12900	0.059
0.02i	0.12855	0.061
0.04i	0.12713	0.069
0.05i	0.12598	0.076
0.06i	0.12442	0.086
0.08i	0.11961	0.118
0.10i	0.10991	0.163

$m_{U}$	$T_{2}^{>}$	$T_{2}^{<}$
0.091i	0.14702	0.13875
0.092i	0.15790	0.12969
0.095i	0.17366	0.12122
0.10i	0.19137	0.10472
0.12i	0.24167	0.07939
0.15i	0.30270

Table 5.2: A rácsszimulációkban használt paraméterek melletti fázisátmeneti pontok

5.4.3 Néhány furcsaság

A paraméterek bizonyos megválasztása esetén a potenciálgörbén törések bukkanhatnak fel, mint a 5.4 ábrán.

Figure 5.4: Bizonyos paramétereknél a $\Phi$ irányú potenciálban szinguláris pontok bukkannak fel

Az ilyen töréspontok léte az irodalomból ismert: jellemzően akkor szokott fellépni, ha a színsértő fázisátmenet kritikus hőmérséklete alacsonyabb, mint a Higgs-fázisátmeneté. A fenti ábrát az $m_{Q}=70$ GeV mellett kaptuk; amennyiben $m_{Q}$ értékét növeljük, a szingularitás még a rácsszimulációkban használt érték elérése előtt kisimul.

Többlépcsős fázisátmenet is kialakulhat, pl. a rácsszimulációkban használt paraméterek és $T_{1}=0.09500$ TeV választása mellett, amint azt a 5.5 ábra mutatja.

Figure 5.5: Bizonyos paraméterek mellett akár többlépcsős fázisátmenet is lejátszódhat

Azonban mindkét eset olyan paraméterek mellett valósul meg, amelyek a színsértő fázisátmenetet is lehetővé teszik, így a fizikai tartományon kívül vagyunk – a fenti ábrák tehát érdekes jellegükön kívül kis jelentőséggel bírnak.

5.5 A perturbatív eredmények megbízhatósága

A fentiek csak az első lépést jelentik a minimális szuperszimmetrikus standard modellbeli elektrogyenge fázisátmenet perturbatív vizsgálatában. Ez a megközelítés kiterjedt irodalommal bír, vizsgálata ma is élénk kutatás tárgya. Így célszerű legfontosabb jóslatait röviden összefoglalni, minthogy ezek erősen motiválják a nemperturbatív módszerek kidolgozását.

A perturbatív eredmények egyértelműen arra utalnak, hogy az MSSM-beli fázisátmenet lényegesen erőteljesebb, mint a standard modellbeli. A könnyebbik Higgs tömege akár 105 GeV is lehet, a jobbkezes stop tömege pedig majdnem a top-tömegig kúszhat fel – a fázisátmenet még ekkor is elég erősen elsőrendű. Ez a paramétertartomány az LHC illetve a Tevatron kísérleteiben a közeli jövőben fel lesz derítve [14].

A tisztán perturbatív leírás azonban – a standard modellhez hasonlóan – nem teljesen kielégítő. A fenti, felettébb egyszerűsített leírásból kihagytuk a fermionokat, melyeket egy esetleges további perturbatív lépéssel figyelembe vehetünk – a SM-beli négydimenziós szimulációk mintájára. Ez azonban egy új problémát vet fel.

A szuperszimmetrikus modellek alapvető vonása a fermionok és a bozonok között fennálló szimmetria. Ennek megbontása ellentmond a modell létrehozását szorgalmazó esztétikai alapoknak – azonban ez a lépés pragmatikus szempontokkal könnyen indokolható. Például a 7. fejezetben ismertetésre kerülő rácsszimulációk esetén a standard modellbeli vizsgálatok alapján azt várjuk, hogy a bozonikus szektorban bukkannak csak fel olyan nehézségek, melyek a rácsszimuláció használatát szükségessé teszik. (A szuperszimmetria rácsra tétele ettől függetlenül is vet fel problémákat: szuperszimmetrikus kontinuum-térelméletbeli Lagrange-függvény rácsratételekor a bozonikus változókra előírt periodikus és a fermionikus változókra előírt antiperiodikus határfeltételek nem szuperszimmetrikus rácshatásra fognak vezetni; a szuperszimmetria csak a végtelen térfogatú határesetben állhatna helyre, így a kis időirányú rácskiterjedéssel jellemzett véges hőmérsékletű esetben a szuperszimmetria mindig sérül.)

Nehezebb problémát jelent az, hogy a szuperszimmetria, mint a szimmetriakövetelmények általában, megszorítást ró ki bizonyos mennyiségek (jellemzően tömegek) renormálására – ahogy a szokásos Slavnov–Taylor azonosságok biztosították, hogy a fotontömeg renormálás után is 0 marad. A tömegrenormálás problémája, hasonló köntösben, a rácsszimulációk kapcsán ismét előkerül, és ott is komoly fejfájást okoz.

Ez a fentiekben is jól látható módon jelentkezik: a bemenő paraméterek állandó értéken tartása mellett a különböző $m_{U}$ értékekhez tartozó fázisátmeneti pontokban a Higgs-W tömegarány más és más, így egy esetleges fázisdiagram felvételéhez a fenti táblázat eredményei nem megfelelőek. Az alábbiakban rövid indikációt adunk arra, hogyan kezelhető ez a probléma.

Első lépésként az $m_{W}$ zérus hőmérsékleten mért tömeg rögzítése szükséges. Minthogy ez $g^{2}\phi^{2}$-tel arányos, és a $g$ csatolási állandót fizikai értékén kívánjuk rögzíteni, a $\phi^{2}$ mennyiséget is állandónak kell tartani. Ez biztosítható úgy, hogy az elméletben szereplő paraméterek közül az egyiket megfelelőképp változtatjuk – célszerű választás a $\mu$ renormálási skála. Következő lépésként egy másik paraméter alkalmas hangolásával rögzíthetjük a könnyű Higgs-bozon $m_{h}$ tömegét, majd nehéz párjáét, $m_{H}$-ét egy harmadik paraméter hangolása segítségével, és így tovább. Az eljárás eredményeire részletesebben a 7.6 szakaszban térek ki.

Azonban a fenti adatokból enélkül is könnyen leolvasható néhány lényeges tendencia. A $\langle\phi\rangle$ várható érték erőteljesen nő, ha $m_{U}^{2}$ nagy negatív értékeket vesz fel (tehát ha a stoptömeg számottevően kisebb, mint a top-tömeg), ebben az esetben néhány pontban láttuk, hogy fenáll a kozmológiai jelentőségű $\langle\phi\rangle/T_{c}>1$ egyenlőtlenség. $m_{U}^{2}$ megfelelően nagy negatív értékeinél színsértő fázisátmenet játszódhat le; a fenti bemenő paraméterek esetében a színsértő fázis $m_{U}\approx 0.09i$ környékén jelenik meg.

A fizikai paraméterek rögzített értéken tartásán kívül felmerül még az a nehézség is, hogy az alkalmazott perturbációszámítás nem megy túl az egy-hurok renden, és ismert, hogy a bizonyos kéthurok rendű gráfok járuléka jelentős [14]. A második hurok-rend a fázisátmenet erősödését jelzi. Komoly érvek szólnak amellett, hogy a perturbációs sor további rendjei szépen csökkennek, miáltal a kéthurok-rendű eredmény megbízható. Nyilvánvaló azonban a nemperturbatív megközelítés szükségessége; a fenti egyszerű perturbatív vizsgálat e hasznos irányjelzőknek bizonyul majd a vizsgálandó paramétertartomány kiválasztásában,

5.6 Dimenziós redukcióval kapott eredmények

A 1.3 szakaszban említett nemperturbatív módszerek közül elsőként a dimenziós redukción [41, 60, 61] alapuló megközelítést dolgozták ki [21, 40], mivel a négydimenziós szimulációk lényegesen nagyobb gépidőt igényelnek – bár általában nem olyan nagy mértékben, mint a standard modell keretében. Ennek oka az, hogy a fázisátmenet lényegesen erősebb, így a négydimenziós szimulációban felbukkanó jellemző hosszúságok nagyságrendileg nem nagyobbak, mint a kritikus hőmérséklet reciproka, $T_{c}^{-1}$. Így a négydimenziós szimulációk, ha nehezen is, de megvalósíthatók – bár ehhez óriási számítógépes kapacitás szükséges. Ezen nehézségek jelentik a következő fejezetek központi kérdéskörét. (Az “egyszerűbb”, dimenziós redukción alapuló számítások eredményeit közlő [21] dolgozathoz szükséges szimulációk gépideje 7.5 nódus-év volt egy Cray T3E típusú szuperszámítógépen).

A teljes paramétertér feltérképezése természetesen lehetetlen feladat, így kézenfekvő ötlet a perturbatív jóslatok által favorizált paramétertartomány vizsgálata. Az így kapott háromdimenziós eredmények azt jelzik, hogy az előzőekben megadott perturbatív eredmények jók: a nemperturbatív vizsgálat az ott talát felső tömegkorlátokat még messzebb tolja, így a perturbatív jóslatokat konzervatívnak lehet nevezni. Másként fogalmazva: a fázisátmenet erőssége – melynek jellemzője lehet a látens hő – nemperturbatíve lényegesen nagyobbnak adódik, mint ahogy a kéthurok-rendű perturbációszámítás jósolta [21].

A színsértő fázisátmenet a paraméterek megfelelő megválasztásánál jelen van; ennek szükséges feltétele az, hogy a stop-tömeg elegendően kicsi legyen. Ebben az esetben kétlépcsős fázisátmenet is megvalósulhat.

Az MSSM paraméterterében tehát van olyan tartomány melyben megvalósulhat a bariogenézis – ennek jelentőségét aligha kell hangsúlyozni. Kézenfekvő tehát, hogy ugyanezt a lehetőséget egy másik nézőpontból, a négydimenziós szimulációk szempontjából is alaposan megvizsgáljuk.

Chapter 6 A PMS szuperszámítógép

“Egyszer I.I. Rabi meg is jegyezte:
az európai kísérleti fizikusok nem tudnak egy hosszabb számoszlopot összeadni,
az elméletiek pedig nem tudják megkötni a saját cipőfűzőjüket.”

(Leon Lederman, Az isteni a-tom)

Az MSSM-beli elektrogyenge fázisátmenet előző fejezetben tárgyalt perturbatív vizsgálata nem újkeletű. A jóslatok fenntartás nélküli elfogadásához azonban az szükséges, hogy nemperturbatív módszerekkel is megvizsgáljuk a fázisátmenetet, és az előzőekkel összhangban álló eredményekre jussunk.

Nemperturbatív módszer alatt természetesen továbbra sem tisztán nemperturbatív módszert értünk – amilyen a teljes MSSM négydimenziós rácsszimulációja lenne –, hanem a standard modell esetében látott két módszert, a dimenziós redukción alapuló effektív potenciálra alapozott módszert, illetve az MSSM bozonikus szektorának négydimenziós rácsszimulációját. Ez a fejezet az utóbbi módszer megvalósításának nehézségeit próbálja bemutatni. A négydimenziós szimulációk gépidő-igénye már a standard modell keretein belül is lényegesen nagyobb volt, mint a háromdimenziós redukált modellé [40], ami azt is jelentette, hogy a négydimenziós szimulációk kellő pontosságú elvégzéséhez ’90-es évek közepéig várni kellett: az akkori legnagyobb kapacitású számítógépek már lényegében meg tudtak birkózni a feladattal.

A standard modell szuperszimmetrikus kiterjesztésének vizsgálata lényegesen összetettebb. Ez jól látszik már a hatás szimulációkban alkalmazott alakjából is, melynet a (7.1) – (7.9) képletek között írtunk ki teljességében. A legfőbb nehezítést az jelenti a standard modell esetéhez képest, hogy míg ott az elmélet egyetlen ismeretlen paramétere a Higgs-bozon tömege, addig itt számos kísérletileg mindeddig meg nem határozott paraméter van jelen. Így a vizsgálandó paramétertér sok dimenziós, melynek teljes feltérképezése a közeljövőben reménytelen feladat.

Szerencsére rendelkezésünkre állnak a perturbatív eredmények, melyek erőteljesen leszűkítik a fizikai szempontból érdekes paramétertartományokat. Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy a négydimenziós szimulációkhoz szükséges számítógépes kapacitás rettentő nagy – a jelen körülmények között kínálkozó egyetlen megoldás tehát egy olcsó szuperszámítógép építése. Ez a nehézség egyben egy másik fejtörő megoldásául szolgál: hogyan hívjuk a megépülő monstrumot? A fentiek alapján a választás a PMS névre esett, mely a Poor Man’s Supercomputer szavakat rövidíti – éppúgy, mint a számítógépre ugyanennyire jellemző, az előzőnél kevésbé képletesen értendő Parallel Multiprocessor Supercomputer-t, stb.

6.1 A PMS felépítése

A szuperszámítógépek ár/teljesítmény aránya lényegesen nagyobb, mint a személyi számítógépeké. Így sok PC megfelelő összekapcsolásával nagyon is versenyképes, szuperszámítógép építhető. A személyi számítógépekből felépülő szuperszámítógép további előnye, hogy az újabb, nagyobb teljesítményű alkatrészekre való áttérés könnyen megvalósítható, így más szuperszámítógépekkel szemben a versenyképes teljesítmény – megfelelő anyagi ráfordítással – könnyen fenntartható.

A gép felépítését a vizsgált fizikai probléma, az MSSM-beli elektrogyenge fázisátmenet szimulációja határozza meg. Az egyik lehetőség a következő: a központi gép által irányított egyes PC-k ugyanazt a programot futtatják különböző paraméterek mellett (single process multiple data, SPMD üzemmód), így nem túl nagy méretű rácsok esetén könnyen juthatunk kellően nagy statisztikához. A 0 rácsállandójú esetre (kontinuum-limeszre) való extrapolálás kis méretű rácsokra mért adatokat is igényel; ezek felvételéhez ez a megközelítési mód a legcélszerűbb.

A számítógép nagy kapacitása nagyobb rácsoknál jelent igazán nagy előnyt; míg egy kis számítógépnél nem kerülhető el a merev-lemezre történő kiírás és az arról történő beolvasás, addig a szuperszámítógép esetében a nagy memória itt kihasználható. Ehhez nyilván a szuperszámítógépbe épített PC elemeknek egységként kell működniük, tehát a különböző nódusok közötti kommunikációra van szükség. A kellően hatékony kommunikáció megvalósítása volt a PMS program legkényesebb fázisa. Mielőtt erre kitérnénk, nézzük meg nagy vonalakban, hogy is kell elrendezni a szuperszámítógépet összetevő PC-ket.

Véges hőmérsékletű szimulációk esetén a hőmérséklet a rács időirányú kiterjedésének reciproka határozza meg. Ez a standard modellbeli szimulációk esetén 2–5-ig terjedt. A térirányú kiterjedés ennél általában (lényegesen) nagyobb: a teljes PMS gépen egyetlen rácsot felosztva a $48^{3}\times 4$-es rács tipikusnak mondható.

A PC-k között tehát a három tériránynak megfelelő kommunikációt célszerű biztosítani. Ez két gép között úgy történik meg, hogy az egyes gépek egy rács felét vizsgálják, és a vizsgált fél-rács peremén levő adatokat, melyek első-szomszéd-kölcsönhatás révén a másik gépen vizsgált fél-rács határoló síkján levő adatokkal kapcsolódnak össze, továbbítani kell a másik gépre. Egyszerű meggondolások alapján nyilvánvaló, hogy lényegében köbös rácsok esetében célszerű a három térirányt egyenlő mértékben felosztani; a különböző gépek közötti adatátviteli igény így csökkenthető minimálisra.

A szimulációkban vizsgált rácsok térszerű méretét nagy rácskiterjedések esetén inkább párosnak szokás választani, így az egy irányba egymás mellé helyezendő gépek számát is célszerűbb párosnak venni. Irányonként 4 gépet elhelyezve tehát 64 gép szükséges. A rendelkezésre álló összegből 32 PC vásárlása volt lehetséges – így ezt egy $4\times 4\times 2$ rendszerű rácsba lehetett elrendezni. Az egyes PC komponensek ára a program elkezdésekor 350, a kommunikációs kártyák ára további 40 dollár volt. A PC komponensek 100 MHZ-es SOYO SY-5EHM alaplapot, 450 MHz-es AMD K6-II processzort, 128 Mbyte SDRAM-ot, 2.1 Gbyte-os merevlemezt, és 10 Mbit átvitelű Ethernet kártyát tartalmaztak. (Az alkatrészek árait illetőleg lásd [85]-t.)

A könnyebb kezelhetőség érdekében a PC-ket alaposan átrendeztük; a tápegységek a szuperszámítógép emberes méretű állványának aljára kerültek, ahonnan egy hatalmas ventillátor távolítja el a termelt hőt. (A nódusok által termelt hő a gép tetején lévő négy ventillátoron keresztül távozik. A gép hőtermelése olyan nagy, hogy a számítógép-teremben bő öt fokkal is magasabb lehet a hőmérséklet, mint a szomszédos szobában.)

Az alaplapok így mintegy méternyi távolságba kerültek a tápegységektől, ami bőséges alkalmat biztosított forrasztási készségeink továbbfejlesztésére. Az alaplapok 4, egymás felett elhelyezett tálcán kaptak helyet, melyek oldalirányba kihúzhatók – a később elkerülhetetlen szerelési munkálatok megkönnyítésére. Az egyes tálcákon $2\times 4$ nódus helyezkedik el. Az elrendezés jól látható a következő ábrán:

Figure 6.1: A PMS szuperszámítógép és 8 egy tálcán elhelyezett nódusa

A szomszédos nódusok közti kommunikáció sebessége döntő fontosságú. A központi számítógéppel való kommunikációt megteremtő Ethernet kapcsolat itt nem kielégítő, egyrészt mert ennek kiépítéséhez túlságosan hosszú idő szükséges, másrészt mivel a maximális adatátviteli sebesség 1 Mbyte/sec. Azokban az esetekben, amikor az egész szuperszámítógépre egyetlen rácsot helyezünk, a különböző nódusok közti kommunikáció aránytalanul sok időt emészt fel az egyes nódusokon végrehajtott számolás idejéhez képest. Így az Ethernet kapcsolatot használó szuperszámítógépek (pl. Indiana) teljesímény/ár hányadosa távolról sem optimális.

A Myrinet kapcsolatot használó számítógépek esetében (pl. Alice [86], Altacluster) a gépek közti kommunikációs rendszer ára nagyságrendileg megegyezik a számítógépek árával. Így a PMS épitésének egyik legkritikusabb pontja a hatékony és olcsó kommunikációs rendszer megtervezése volt, mely elsősorban Horváth Viktor érdeme.

A kommunikációs rendszer részletes ismertetése túlságosan messzire vezetne; az érdeklődő olvasó a [16] cikkben talál részletes leírást. Itt csak annyit említenék meg, hogy nódusonként két kártya, az adatátviteli áramköröket tartalmazó CPU Card, és a szomszédos nódusokkal való kapcsolatot létrehozó szalagkábelek csatlakozóit tartalmazó Relay Card került beültetésre. A nódusokat összekötő szalagkábelt igyekeztünk minél rövidebbre tervezni; a jelenlegi 2 Mbyte/sec kommunikációs sebességnél ennek jelentősége kicsi, azonban az előrelátható fejlesztések során ez döntő tényezővé léphet elő.

Az Ethernet kapcsolatnál a PMS kommunikációs rendszere nem csak a fenti kb. 2-es faktorral gyorsabb: a kapcsolat kiépítéséhez szükséges idő lényegében elhanyagolható, másrészt egyszerre akár 16 pár nódus között is létesíthető kommunikáció – ez pedig mintegy két nagyságrenddel nagyobb sebességet képes biztosítani. A nódusok számának esetleges növelése esetén a kommunikáció teljesítménye tovább javul, minthogy az egyes nódusok továbbra is csak hat szomszédukkal kommunikálnak, szimultán módon.

6.2 A PMS-en futó szoftverek

A számítógép egyes nódusain Linux operációs rendszer fut – bár 32 bites Extended DOS is lett telepítve rájuk. A kommunikációs kártya vezérléséhez valamint a számítógépen futtatandó programok megírása C++ – esetenként Fortran – nyelven történt. A kommunikációs kártyákra írt C nyelvű példaprogram a [16] cikk függelékében érhető el.

A szuperszámítógép 32 nódusa (s000, …, s003, s010, …s133) Ethernet kapcsolatban áll a vezérlőgéppel. A szimulációkban használt paraméterek kiosztása és a szimulációs eredmények összegyűjtése jelenti az Ethernet kapcsolat fő alkalmazását.

6.3 A PMS teljesítménye

A bő másfél évig épített PMS gép 2000. februárjában jutott el arra a pontra, hogy a kommunikáció mind a 32 nódus között megbízhatóan és gyorsan működött. Fizikai számításokra azonban sokkal korábban, a Lágymányosra való költözés idején kezdtük használni – ekkor a különböző nódusok egyenként működtek, tehát igazán nagyméretű rácsok szimulálására ebben az időszakban nem volt lehetőség.

A kommunikációs rendszer megépülésével valódi szuperszámítógéppé vált PMS teljesítményét rácstérelméleti szimulációk segítségével mérhető fel.

• Tiszta SU(3) mértékelmélet a legegyszerűbb Wilson-féle hatással. A linkváltozókat frissítő eljárás overrelaxációs lépésekkel kombiált hőfürdő algoritmust használ. A $3\times 3$-s mátrixok szorzásának meggyorsítását egy assembly nyelvű program tette lehetővé.

• A PMS megépítését motiváló MSSM szimulációja. A változók frissítésére az SU(3) modellben használtakon túl egy új módszer, a skalár kvarkok kezelésére szolgáló mikrokanonikus overrelaxáció szükséges.

Dupla pontosságú műveletek esetén a szuperszámítógép teljesítménye a 6.2 ábrán látható módon függött a szimulált rács méretétől.

Figure 6.2: A PMS teljesítménye a szimulált rácstérfogat függvényében

A fenti eredmények várakozásunknak megfelelőek: az MSSM mintegy kétszer annyi változót tartalmaz, mint az SU(3) modell; a lebegőpontos műveletek száma azonban kb. 1 nagyságrenddel nagyobb. Így ugyanakkora rácsméret esetén az egyes nódusokon a szimulációra fordított idő meredekebben nő a rács szélén levő adatok továbbításához képest az MSSM-ben, mint a tiszta SU(3) mértékelméletben. A hirtelen leesések az új kommunikációs irányok megnyitásánál mutatkoznak – pl. 4 összekapcsolt gép helyett 8-on oszltjuk szét a teljes rácsot stb.

A szimulációkban használt MSSM Lagrange-függvény esetében az egy nódusra eső teljesítmény (dupla pontosság esetén) rácspontonként, és sweepenként kb. 3 ezredmásodpercet jelentett, tehát a legkisebb számolt rácsméretnél – $4^{3}*2$ – egy sweepre mintegy fél másodpercet számolhatunk. Nagyobb rácsok esetében a mérendő mennyiségek (pl. Wilson-hurkok) számának növekedése miatt a szimulációhoz szükséges idő a rácstérfogatnál valamivel gyorsabb nő.

Az SU(3) mértékelmélet alapján könnyebben összevethető a PMS és más szuperszámítógépek teljesítményét; láthatóan nem becsüljük túl a PMS teljesítményét, ha azt 4 gigaflopban állapítjuk meg. Ez 3$/megaflop ár/teljesítmény arányt jelent.

Ha egyszeres pontosságot követelünk meg, a teljesítmény lényegesen megnő: az MMX programcsomag használatával elvileg 8-szoros sebességnövekedés érhető el; a tapasztalatok azt mutatják, hogy ennek mintegy 80%-a meg is valósul. Így 27 gigaflop teljesítmény, azaz 0.45$/megaflop érhető el. Ezzel a teljesítménnyel a PMS a legnagyobb teljesítményű magyar számítógép [87, 88]. A következő ábrán a rácstérelméleti szimulációkban használt szuperszámítógépek teljesítménye látható. Bár léteznek nagyságrendekkel nagyobb teljesítményű gépek (CP-PACS [89], QCDSP [90]), azonban ár/teljesítmény viszonylatban a PMS kiemelkedően jó.

Figure 6.3: A rácstérelméletben használt szuperszámítógépek ár és teljesítmény szerinti összevetése

(A 6.3 ábrán látható PMS1 felirat sejteti, hogy egy PMS2 van születőben. Az ennek alapját képező 64 PC már megvan, és a 2.135 szuperszámítógép-teremben meg is tekinthető. A PMS(1)-re jellemző kompakt elrendezés és a 64 nódus közti kommunikáció azonban (még) hiányzik, így ezek független nódusokként működnek. A következő fejezetekben bemutatásra kerülő eredmények egy része természetszerűleg ezekről a gépekről származik.)

Chapter 7 Az MSSM rácsszimulációja

7.1 A Lagrange-függvény

Ebben a fejezetben az MSSM négydimenziós rácsszimulációjának alapjait tekintem át [91]. A szimulációkban használt modellből – a standard modellben látottak alapján kézenfekvő módon – a fermionokat első lépésben elhagyjuk; ezek később egy perturbatív lépés segítségével vehetők figyelembe.

Hasonlóképpen az U(1) szektor is perturbatív korrekcióként van kezelve [92]; a kis Yukawa-csatolással rendelkező skalárrészecskék első közelítésbeli elhagyása szintén logikus. Ettől eltekintve az MSSM teljes bozonikus szektorát, tehát az SU(3) illetve SU(2) szerint transzformálódó mértékbozonokat, a két Higgs-dublettet, valamint a harmadik generációs kvarkok szuperszimmetrikus párjait (stop, sbottom) rácsra tesszük.

Az így végrehajtandó numerikus szimulációk két jelentős előnnyel rendelkeznek a dimenziós redukcióval kapott 3D szimulációkhoz képest.

• Javítatlan hatás alkalmazása esetén a 4D szimulációk véges rácsállandóból fakadó hibája ${\cal{O}}({a^{2}})$ nagyságrendű; 3D szimulációk esetén ez ${\cal{O}}({a})$.

• Az eddigi 3D modellek [21] egyetlen Higgs-dublettet tartalmaztak, szimulációnkban mindkettő jelen van. Ennek jelentősége abban áll, hogy az egyes vákuum várható értékek ($v_{1},v_{2}$) hányadosát leíró $\beta$ paraméter ($\tan\beta=v_{1}/v_{2}$) buborékfalbeli változása a fázisátmenet során termelt barionaszimmetriával egyenesen arányos [93].

A négydimenziós szimulációk Lagrange-függvényét a kontinuum-elmélet Lagrange-függvényéből a rácstérelméletben szokásos módon kapható meg [91]. A rácsmegfogalmazásban az egyes rácspontokra helyezett lokális járulékokon kívül plakett-tagok és hopping-tagok vannak jelen. A rács-Lagrange-függvény alapjául szolgáló kontinuumtérelméletbeli kifejezés

$${\cal L}={\cal L}_{g}+{\cal L}_{k}+{\cal L}_{V}+{\cal L}_{sm}+{\cal L}_{Y}+{\cal L}_{w}+{\cal L}_{s},$$ (7.1)

melyben a mérték-kölcsönhatást leíró

$${\cal L}_{g}={\textstyle\frac{1}{4}}\cdot F^{(w)}_{\mu\nu}F^{(w)\mu\nu}+{\textstyle\frac{1}{4}}\cdot F^{(s)}_{\mu\nu}F^{(s)\mu\nu}$$ (7.2)

tag egy erős és egy gyenge kölcsönhatású rész összege; a kinetikus tag a két Higgs-dublett ($H_{1},H_{2}$), a balkezes stop-sbottom dublett ($Q$) és a jobbkezes stop és sbottom szinglett kovariáns deriváltjának összege:

$${\cal L}_{k} = ({\cal D}^{(w)}_{\mu}H_{1})^{\dagger}({\cal D}^{(w)\mu}H_{1})+({\cal D}^{(w)}_{\mu}H_{2})^{\dagger}({\cal D}^{(w)\mu}H_{2})+({\cal D}^{(ws)}_{\mu}Q)^{\dagger}({\cal D}^{(ws)\mu}Q)+$$ (7.3)

$$\quad({\cal D}^{(s)}_{\mu}U^{*})^{\dagger}({\cal D}^{(s)\mu}U^{*})+({\cal D}^{(s)}_{\mu}D^{*})^{\dagger}({\cal D}^{(s)\mu}D^{*}).$$

A Higgs-terekből adódó potenciál

$${\cal L}_{V} = m_{12}^{2}[\alpha_{1}|H_{1}|^{2}+\alpha_{2}|H_{2}|^{2}-(H_{1}^{\dagger}\tilde{H_{2}}+\mbox{h.c.})]+$$ (7.4)

$$\quad{\textstyle\frac{g_{w}^{2}}{8}}\cdot(|H_{1}|^{2}+|H_{2}|^{2}-2|H_{1}|^{2}|H_{2}|^{2}+4|H_{1}^{\dagger}H_{2}|^{2}),$$

melyben két dimenziótlanított tömegtag szerepel, $\alpha_{1}=m_{1}^{2}/m_{12}^{2}$ és $\alpha_{2}=m_{2}^{2}/m_{12}^{2}.$

A skvark-tömeget tartalmazó Lagrange-sűrűség

$${\cal L}_{sm}=m_{Q}^{2}|Q|^{2}+m_{U}^{2}|U|^{2}+m_{D}^{2}|D|^{2},$$ (7.5)

míg a domináns Yukawa-csatolású részt

$${\cal L}_{Y}=h_{t}^{2}(|QU|^{2}+|H_{2}|^{2}|U|^{2}+|Q^{\dagger}\tilde{H_{2}}|^{2})$$ (7.6)

adja. A skvarkterek négyescsatolását

$${\cal L}_{w}={\textstyle\frac{g_{w}^{2}}{8}}\cdot[2\{Q\}^{4}-|Q|^{4}+4|H_{1}^{\dagger}Q|^{2}+4|H_{2}^{\dagger}Q|^{2}-2|H_{1}|^{2}|Q|^{2}-2|H_{2}|^{2}|Q|^{2}]$$ (7.7)

és

$${\cal L}_{s} = {\textstyle\frac{g_{s}^{2}}{8}}\cdot\left[3\{Q\}^{4}-|Q|^{4}+2|U|^{4}+2|D|^{4}-6|QU|^{2}\right.$$ (7.8)

$$\quad-6|QD|^{2}+6|U^{\dagger}D|^{2}+2|Q|^{2}|U|^{2}\left.+2|Q|^{2}|D|^{2}-2|U|^{2}|D|^{2}\right],$$

adja meg, melyben

$$\{Q\}^{4}=Q^{*}_{i\alpha}Q^{*}_{j\beta}Q_{i\beta}Q_{j\alpha}.$$ (7.9)

A fenti Lagrange-függvény paramétertere – a háromdimenziós esethez hasonlóan – sokdimenziós. Teljes feltérképezése így reménytelen, a perturbatív és a háromdimenziós eredmények birtokában azonban könnyen választható fizikailag érdekes tartomány. Elsődleges célunk az erősen kölcsönható Lagrange-függvény rész hatásának vizsgálata volt, a vizsgálat során ennek megfelelően választottuk meg két paraméter-halmazunkat.

A gyenge csatolási állandót és a Yukawa-csatolásokat fizikai értékük rögzíteti. A szuperszimmetriát sértő lágy tömegtagokban a csupasz paramétereket $m_{Q}\!=\!m_{D}\!=\!250$ GeV, szerint választottuk meg. A jobbkezes stoptömeggel közvetlen kapcsolatban álló $m_{U}$ paraméter a perturbatív számolások eredményének tükrében változtatható.

Az új konfigurációk előállítása overrelaxációs és hőfürdő algoritmus révén történik (külön–külön az egyes mezőkre), melynek alapjai nagyrészt megegyeznek az SU(2)–Higgs-modell szimulációjánál használtakkal [7].

7.2 A szimulációkban mért mennyiségek

A rácsszimulációk során mértékinvariáns mennyiségek mérése bír fizikai jelentőséggel. Ilyenek

• Az egyes rácspontokon ülö, egymástól független $\Phi^{\dagger}(x)\Phi(x)$ típusú tagok összegei,

• A két szomszédos rácsponton ülő mennyiségek és a két rácspont közötti élváltozó megfelelő szorzata, $\Phi^{\dagger}(x+\hat{\mu})U(x,\mu)\Phi(x)$, és ennek általánosításai,

• A Wilson-hurkok, tehát a rács tengelyeivel párhuzamos élű, $n\times m$ kiterjedésű téglalapok, mely mentén az élváltozókat szorozzuk össze,

• Poljakov-hurkok, tehát a periodikus határfeltételekkel ellátott rácsban egy adott tengellyel mindvégig párhuzamosan haladó, önmagába záródó vonal, stb.

Ezen felül még számos más mennyiség is definiálható, pl. tetszőleges zárt hurok mentén összeszorozhatjuk az élváltozókat. Bár bizonyos rácstérelméleti munkákban fontos szerephez jutnak az ilyen objektumok, pl. a javított hatások esetében a plakettváltozón alapuló hatás finomításához 6 élű hurkokat, így a csavart hatszög alakú hurkot is figyelembe kell vennünk [94], a továbbiakban ismertetésre kerülő szimulációkban ezek nem jutottak szerephez.

Külön kiemelendő a fentiekben definiált mennyiségek alapján értelmezett korrelációs függvények vizsgálata; a központi jelentőségű tömegeket (W-tömeg, Higgs-tömeg) ezen korrelációs függvények – $\langle\Phi^{\dagger}\Phi\rangle$, $\langle\Phi^{\dagger}U\Phi\rangle$ – lecsengéséből határozhatjuk meg. (A lecsengés majdnem exponenciális; a periodikus határfeltételek ehelyett gyakran ch függvények illesztését indokolják.)

A Wilson-hurkok, melyek a 2.1 szakaszban bevezetett statikus kvark potenciállal szoros kapcsolatban állnak, gyakorlatilag szükségessé teszik a rácson történő mértékrögzítést. Amennyiben az összes adott síkú Wilson-hurkot meg kívánunk mérni, úgy egy $V=L_{1}\times L_{2}\times L_{3}\times L_{4}$ méretű rácson mind a $V$ rácspont lehet a vizsgált Wislon-hurok kezdőpontja; $l_{1}\times l_{2}$ méretű hurok esetében $2\times(l_{1}+l_{2})$ darab élek közti (SU(2), vagy SU(3)) szorzást kell végrehajtani; az összes ilyen Wilson-huroknál végrehajtandó műveletek száma tehát

$$2V\times\sum_{1}^{L_{1}}\sum_{1}^{L_{2}}(l_{1}+l_{2})\approx V(L_{1}^{2}+L_{2}^{2})$$ (7.10)

Amennyiben mértékrögzítést hajtunk végre, célszerű a maximális axiálmértéket választani. Ennek során először az egyik irány mentén egyenlővé tesszük az összes lehetséges élváltozót 1-gyel, ami a szomszédos élváltozók és a rácspontokban ülő mennyiségek alkalmas megváltoztatásával érhető el. (Mivel a Poljakov-hurok értéke mértékinvariáns, ezért az adott irányban (hurkonként) egyetlen kivétellel az összes élváltozó értéke 1-gyé tehető.) Ezt követően a négydimenziós rács háromdimenziós felületén, melyen az élváltozókat nem tudtuk 1-gyel egyenlővé tenni, hasonló mértékrögzítést hajthatunk végre egy másik irányban.

Jól láthatóan a mértékrögzítéshez szükséges műveletek száma a rácspontok számával arányos; az egyes rácspontokban néhány (SU(2) vagy SU(3)) szorzást kell végrehajtani. A mértékrögzítés után azonban a Wilson-hurkok számítása sokkal egyszerűbb lesz: a kiválasztott irány menti élekkel való szorzást végre sem kell hajtani; adott kezdőpontból a kiválasztott irányra merőleges összes lehetséges $l_{2}$ kiterjedés $L_{2}$ lépéssel kiszámítható, ami az egész rácsra $V\times L_{2}$ darab műveletet jelent. Az így kapott számokból további $V\times L_{1}$ művelettel az összes lehetséges Wilson-hurok értéke megadható. Az egész eljárás során $V\times(\mathrm{const.}+L_{1}+L_{2})$ műveletet hajtottunk végre, mely $L$ egy hatványával kisebb, mint (7.10). Jól látszik az is, hogy minél nagyobb rácsról van szó, annál jelentősebb a különbség.

A szimulációkban mért mennyiségek közül az alábbiakban a Higgs- és a stoptér négyzetének vizsgálatával foglalkozom. Bár a szimmetriasértő fázist a szimmetrikustól azon tulajdonsága alapján legegyszerűbb elkülöníteni, hogy abban az adott tér vákuum várható értéke nem zérus, ennek Monte Carlo szimulációkban való mérése nem magától értetődő. A nulla–nem-nulla elkülönítésnél kevésbé éles az ellentét az adott tér négyzetének várható értékének vizsgálatakor [40], ám ez is bőségesen elegendő arra, hogy a két fázist elkülönítsük, amint az a 7.1 ábrán jól látható.

Figure 7.1: A szimmetrikus és a szimmetriasértő fázis elkülönítése a szóbanforgó tér négyzete alapján is lehetséges

Hasonlóképp fázisátmenetre utal egy hiszterézishurok jelenléte, és ez a fázisátmeneti pont durva meghatározását is lehetővé teszi.

Figure 7.2: A hiszterézishurok jelenléte a fázisátmeneti pont közelségére utal

Az alábbiakban azonban nem ennek, hanem a pontosabb eredményt adó Lee–Yang-féle módszernek a segítségével határozzuk meg a kritikus pontokat. Ehhez először véges hőmérsékletű $(T\neq 0)$ szimulációkat kell végrehajtani, jellemzően $L_{t}=2,3,4,5$ időirányú kiterjedésű rácsokon. A rácstérelméletben szokásos módon az így kapott eredmények statisztikus hibáján kívül két szisztematikus hibaforrás is van:

• a véges rácstérfogatból adódó hiba, melyet végtelen rácstérfogatra való extrapolálással korrigálhatunk, és

• a véges rácsállandóból fakadó hiba – bozonikus elmélet esetében ez ${\cal{O}}({a^{2}})$ rendű – mely kontinuum limeszre való extrapolálással korrigálható.

A végtelen rácstérfogatra való extrapolálást úgy hajtjuk végre, hogy adott $L_{t}$ érték esetén egyre nagyobb és nagyobb térbeli kiterjedésű rácsokon hajtjuk végre a szimulációt. A kontinuumlimeszt egyre finomabb rácsok használatával, tehát ugyanakkora rácstérfogat mellett egyre sűrűbb felbontással – $L_{t}a=\mathrm{const.}$ mellett $L_{t}$ növelésével érhetjük el. A következő táblázatban tehát a sorok extrapolálásával a végtelen térfogatú limesz kapható meg, az oszlopokéval a kontinuum-limesz.

$2*4^{3}$	$2*6^{3}$	$2*8^{3}$	$2*10^{3}$	$2*12^{3}$
$3*6^{3}$	$3*9^{3}$	$3*12^{3}$	$3*15^{3}$	$3*18^{3}$
$4*8^{3}$	$4*12^{3}$	$4*16^{3}$	$4*20^{3}$	$4*24^{3}$
$5*10^{3}$	$5*15^{3}$	$5*20^{3}$	$5*25^{3}$	$5*30^{3}$

(A gyakorlatban nem mindig a fenti táblázat szerint szoktuk megválasztani a szimulációban szereplő rácsok méreteit; a periodikus határfeltételek miatt ritkán használunk olyan rácsot, melynek térbeli kiterjedése páratlan.)

A fentiek gyakorlati alkalmazása azonban komoly nehézségeket is felvet. Ahhoz, hogy a kontinuumlimesznek értelme legyen, ugyanazon fizikai pontban kell végrehajtani a szimulációt, tehát a rendszerre jellemző fizikai mennyiségek értékét – $R_{HW}=M_{H}/M_{W}$ tömegarány, stoptömegek, toptömeg stb. – a különböző méretű rácsoknál ugyanolyan értékre kell beállítani. Így például az $2*4^{3}$ rács, valamint az ugyanakkora térfogatot finomabb felbontással leíró $3*6^{3}$ rács esetében ezen paraméterek értéke azonos kell, hogy legyen – ezzel biztosíthatjuk azt, hogy a renormálási csoport módszernél megszokott módon az állandó fizika vonalán (line of constant physics, LCP) mozoghassunk. A fenti mennyiségek azonban a korrelációs függvények lecsengéséből, a szimulációk után határozhatók meg. Hogyan lehet a szimulációs paramétereket úgy hangolni, hogy a tömegrenormálódást megfelelőképp kezelni tudjuk? Ha csak egyetlen tömegparaméterről lenne szó, próbálgatással is elég gyorsan célt érhetnénk, ebben a bonyolultabb esetben azonban ez a megoldás nem jön szóba.

Először tekintsük az $m_{U}^{2}$ paramétert! A renormált tömeg és a csupasz tömeg kapcsolata

$$m_{R}^{2}=m_{0}^{2}+da^{-2},$$ (7.11)

ahol $da^{-2}$ a levágási járulék. Amennyiben $m_{R}$ értékét rögzítjük, $m_{0}$ hangolása révén a $d$ konstans értéke meghatározható. $m_{R}$ rögzítésére a zérus hőmérsékletű szimuláció fázisátmeneti pontja nyújt lehetőséget, itt $m_{R}=0$. Ebből $d$ meghatározása után az ugyanazon fizikai ponthoz tartozó különböző finomságú rácsok megvalósításához alkalmas $m_{0}$ paramétert minden esetben könnyen meg tudjuk határozni – a fázisátmeneti ponttól távol is.

A Higgs-szektor tanulmányozását megkönnyíti a rácshatás egy szimmetriájának felismerése: amennyiben $m_{12}$-t megszorozzuk $-1$-gyel, és ezzel együtt az egyik Higgs-változó helyébe annak ellentettjét írjuk (pl. $H_{2}\rightarrow-H_{2}$), úgy a rácshatás nem változik. Ezen szimmetria alapján azt várjuk, hogy $m_{12}$ nem kap $a$-tól függő korrekciót, hiszen bármilyen előjelet is választanánk ennek, az a fenti szimmetriát sértené.
Kap-e $a^{2}$-s korrekciót $m_{1}^{2}$ és $m_{2}^{2}$? Mivel $\alpha_{1}=m_{1}^{2}/m_{12}^{2}$ szimulációkban használatos értéke igen nagy – 40 körüli – ezért itt nem számítunk jelentős renormálási effektusokra. Az $m_{2}^{2}$-tel kapcsolatos $\alpha_{2}$ paraméter pedig éppen a hangolandó mennyiség, melynek segítségével a fázisátmeneti pontot rögzítjük.

A fenti gondolatmenet alapján végrehajtott változtatásokkal valamivel közelebb jutunk a konstans fizika vonalához. Azonban hogy a konstans fizika megvalósulhasson, más paraméterek átállítása is szükséges, mindenek előtt az $R_{HW}$ tömegarány hangolása.

A véges hőmérsékletű szimulációk célja a fázisátmeneti pont meghatározása. Ez a többi paraméter állandó értéken tartása mellett az $\alpha_{2}$ csatolási állandó hangolásával történik. A Lee–Yang-zérushelyek meghatározásával megállapítható az $\alpha_{2,c}$ kritikus pont. Az így kapott mérési pontokból végrehajtható a végtelen térfogati limeszre történő extrapolálás; ennek során felhasználjuk a csatolási állandó inverz térfogat ($1/V$) szerinti haladásának skálatörvényét.

Az így megkapott végtelen térfogatú $\alpha_{2}$ kritikus érték mellett zérus hőmérsékletű szimulációkat kell végrehajtani, konkrétan az $L_{t}=2$ esetben kapott véges hőmérsékletű szimulációs eredmények végtelen térfogatú limeszeként kiszámított $\alpha_{2,c}^{\infty}$ kritikus paraméter mellett ez $8^{3}*16$ méretű rácson történik. Mivel a “hőmérsékletet” a rács legkisebb mérete szokta jellemezni, itt a hőmérséklet legfeljebb negyede az $L_{t}=2$ véges hőmérsékletű szimulációban megvalósulónak. Mivel a hőmérsékleti integrálokban $T^{2}$-s szorzó szerepel, az előzőekhez képest a hőmérsékleti tag egy $1/16$-os faktorral el van nyomva, ezért a “zérus hőmérsékletű szimuláció” név bár nem pontos, jogosnak mondható.

Minthogy az $\alpha_{2}$ paraméter állandó értéken tartása mellett csökkent a hőmérsékletet, a rendszer sértett fázisba került. A $W$ és Higgs-részecske tömegét megadó korrelációs függvény (közelítőleg) exponenciális lecsengésének karakterisztikus hossza 2–4, így $L_{t}=16$ mellett ezen tömegparaméterek meghatározása kellően pontos. Meghatározható továbbá a Higgs-tér ugrása, a különböző fázisokat elválasztó buborék falának alakja, a $\beta$ paraméter fázishatáron történő megváltozása stb.

Mielőtt megadnám az erős csatolási állandó szimulációban használt kétfajta értéke mellett így kapott értékeket, részletesebben kifejtem a Lee–Yang-zérushelyek módszerét, és megadom a véges hőmérsékletű szimulációból ezen az úton nyerhető $\alpha_{2}$ értékeket.

7.3 A Lee–Yang-zérushelyek

A $Z$ állapotösszeg Lee–Yang-zérushelyeinek ismeretében [38, 95, 96, 97] az elsőrendű fázisátmeneti pontok könnyen meghatározhatók. Az fázisátmeneti pont közelében

$$Z=Z_{s}+Z_{b}\propto\exp(-Vf_{s})+\exp(-Vf_{b}),$$ (7.12)

mely kifejezésben $s$, illetve $b$ jelöli az egyes fázisokat (pl. szimmetrikus és a szimmetriasértő), $f$ a szabadenergiasűrűséget, $V$ pedig a rendszer térfogatát. Mivel a fázisátmenet során a szabadenergiasűrűség folytonosan válotzik, így első rendben

$$f_{b}=f_{s}+\alpha(\kappa-\kappa_{c}),$$ (7.13)

ahol $\kappa$ a fenti esetben a Higgs-térre vonatkozó hopping paraméter; $\kappa_{c}$ ennek a fázisátmeneti pontban felvett értéke. Ekkor az állapotösszeg

$$Z\approx\exp\left[-V(f_{s}+f_{b})/2\right]\mathrm{ch}\left[-V\alpha(\kappa-\kappa_{c})/2\right]$$ (7.14)

alakú, mely komplex $\kappa$ esetén eltűnik, ha az

$$\mathrm{Im}(\kappa)=2\pi(n-1/2)/(V\alpha)$$ (7.15)

összefüggés fennáll. A fenti kifejezésben $n$ egész, így a komplex $\kappa$ síkra elfolytatott állapotösszegnek sok Lee–Yang-zérushelye van, mely a $V\to\infty$ határesetben a valós tengelyhez tart. Amennyiben nincs elsőrendű fázisátmenet, úgy a Lee–Yang-zérushelyek a végtelen térfogatú limeszben nem követik a $V\cdot\mathrm{Im}(\kappa)=\mathrm{const.}$ skálázást. Ehhez természetesen szükség van arra, hogy ugyanannyiadik – logikus módon az első – Lee–Yang-zérushely viselkedését vizsgáljuk.

Az állapotösszeg elfolytatása után tehát a fázisátmeneti pont egyszerűen meghatározható. A komplex síkra való elfolytatás lehetőségét a Ferrenberg–Swendsen-féle átsúlyozási módszer teszi lehetővé.

7.3.1 A Ferrenberg–Swendsen-féle átsúlyozási módszer

A Ferrenberg–Swendsen-féle módszer egyszerű kapcsolatot állít fel a rendparaméter két egymáshoz közeli paraméterhalmaz esetén mérhető eloszlásfüggvényében [98]. Valamely $O$ mérhető mennyiség várható értéke a

$$Z=\int dEN(E)e^{-\beta E}$$ (7.16)

állapotösszegből (melyben $N(E)$ az $E$ energiájú állapotok számát jelöli) a következő módon határozható meg. Jelölje $P_{\beta_{0}}(O,E)$ az $O$ operátor értéke és az energia szerinti kétváltozós eloszlásfüggvényt a $\beta=\beta_{0}$ paraméterérték mellett. Ekkor nyilván

$$P_{\beta_{0}}(O,E)\,dE\,dO=N(O,E)\,e^{-\beta_{0}E}dE\,dO,$$ (7.17)

ahonnan $N(E)$ kifejezhető:

$$N(E)=\int dO\,N(O,E)=\int dO\,P_{\beta_{0}}\,e^{+\beta_{0}E}.$$ (7.18)

Innen azonban az $O$ operátor várható értéke nem csak a szimulációban használt $\beta_{0}$ paraméternél, hanem egy attól kissé eltérő $\beta$ paraméternél is meghatározható, hiszen

$$\langle O\rangle_{\beta} =\frac{\displaystyle\int dE\,dO\,O\,N(O,E)\,e^{-\beta E}}{\displaystyle\int dE\,dO\,N(O,E)\,e^{-\beta E}}= \frac{\displaystyle\int dE\,dO\,O\,N(O,E)\,e^{-\beta_{0}E}e^{-\beta(E-E_{0})}}{\displaystyle\int dE\,dO\,N(O,E)\,e^{-\beta_{0}E}e^{-\beta(E-E_{0})}}=$$ (7.19)

$$\frac{\displaystyle\int dE\,dO\,O\,P_{\beta_{0}}(O,E)\,e^{-\beta(E-E_{0})}}{\displaystyle\int dE\,dO\,P_{\beta_{0}}(O,E)\,e^{-\beta(E-E_{0})}}.$$

A fentiekben nyilván ügyelni kell arra, hogy $\beta-\beta_{0}$ ne legyen túl nagy, hiszen a Monte Carlo szimulációk ekkor igazán megbízhatóak.

7.4 A szimmetrikus, a színsértő és a Higgs-fázis

Az MSSM szimulációk során az átsúlyozási módszert kétféle módon is használtam. Az első lehetőség az, hogy egy szimuláció eredményeképp kapott adatokat oly módon súlyozunk át, hogy kétcsúcsú eloszlásgörbét kapjunk; ez nyilván a két fázis együttes jelenlétére utal, tehát a fázisátmeneti pont közelségét jelzi, mint az a 7.3 ábrán látható.

Figure 7.3: A kétcsúcsú hisztogram a két fázis együttes jelenlétére utal

A másik lehetőség természetesen a Lee–Yang-zérushelyek megkeresése, mely a SM vizsgálatához írt program segítségével történik [54]. Ez adott bemenőadatokból a szimulációs pont környezetében vizsgálta, van-e Lee–Yang-zérushely, oly módon, hogy (megválasztható számú és méretű) kicsiny lépésekkel csigavonalban körbejárta a vizsgálandó pont környezetét; amennyiben az állapotösszeg valamely lépés során az előre megadott korlátnál közelebb volt zérushoz, ott Lee–Yang-zérushelyet állapított meg. Ezt gyakran az így talált zéruspontban végrehajtott újabb szimulációk segítségével ellenőriztem illetve pontosítottam.

Jellegzetes szimulációs eljárás az, hogy mélyen a szimmetrikus- illetve a szimmetriasértő tartományban létrehozunk egy-egy preparált konfigurációt, majd a fázisátmeneti pontban ezekből a konfigurációkból indítjuk a szimulációt. Jellemző módon az egyes konfigurációk között van átjárás, azonban az egymás utáni frissítések korrelációja nagy: a fázisok között ritka az átmenet és átmenet után a rendszer hosszú ideig tartózkodik az új fázisban (7.4 ábra).

Figure 7.4: A két fázis közti átmenet sokszor több ezer új konfigurációt igényel

Ez jellegzetes kétcsúcsú struktúrát mutat a hisztogrammon (lásd a 7.3 ábrát).

Kisméretű rácsokon viszonylag rövid szimulációk segítségével is gyakran megtalálható a Lee–Yang-féle zérushely; itt a szimulációs paramétereknek nem kell túl közel esnie a Lee–Yang-zérushelyhez. Ezekből az adatokból sok esetben megfelelő pontossággal tudtam extrapolálni a nagyobb rácstérfogatokra, ahol a kisebb minták ellenére pontosabban tudtuk meghatározni a Lee–Yang-féle zérushelyeket. Az így kapott adatok alapján a végtelen térfogatra történő extrapolálás kellő pontossággal lehetséges – ezt több esetben végrehajtottam. A végtelen térfogatú limeszben a

$$\mathrm{Im}\,\kappa_{0}(V)=\kappa_{0}^{c}+CV^{-\nu}$$ (7.20)

illesztésben $\nu$-t célszerű paraméternek tartani (nem pedig az elsőrendű fázisátmenet esetén felvett értékében, 1-ben rögzíteni), majd az adatokra illesztett görbéből meghatározni. Ilyen módon határozható meg a standard modellbeli elektrogyenge fázisátmenet végpontja is: a (7.15) skálázást mutató és az azt sértő Higgs-tömeg tartomány határa elég pontosan megállapítható [97].

A szimmetrikus és a Higgs-fázis közti átmeneti pontokat kétféle $\alpha_{2}$ értéknél határoztuk meg, $L_{t}=2,3,4,5$-ös rácsok mellett, különböző $L_{s}$ térbeli rácskiterjedések mellett. Az egyik $\alpha_{2}$ érték mellett végrehajtott szimulációkból Lee–Yang-módszerrel meghatározott fázisátmeneti pontokat a 7.1 táblázat foglalja össze.

$L_{t}=2$	$L_{s}=4$	$L_{s}=6$	$L_{s}=8$	$L_{s}=10$
	-1.0381(4)	-1.0247(6)	-1.0192(4)	-1.0178(2)
$L_{t}=3$	$L_{s}=6$	$L_{s}=7$	$L_{s}=8$	$L_{s}=9$	$L_{s}=10$
	-0.9876(6)	-0.9807(4)	-0.9785(11)	-0.9768(3)	-0.9768(2)
$L_{t}=4$	$L_{s}=8$	$L_{s}=10$	$L_{s}=12$	$L_{s}=14$	$L_{s}=16$	$L_{s}=18$	$L_{s}=20$
	-0.9738(5)	-0.9718(1)	-0.9718(2)	-0.9710(1)	-0.97184(3)	-0.97174(5)	-0.97130(4)
$L_{t}=5$	$L_{s}=10$	$L_{s}=11$	$L_{s}=12$	$L_{s}=14$	$L_{s}=16$
	-0.9759(1)	-0.9750(2)	-0.9765(1)	-0.9765(1)	-0.9765(1)

Table 7.1: A kisebbik $\alpha_{s}$ érték melletti szimulációk eredményeként kapott véges térfogatú Lee–Yang-zérushelyek

Hasonlóképp kimérhetőek a színsértő fázisátmeneti pontok, melyek egy fázisdiagram felvételéhez szükségesek. Ehhez a következő eljárás a legcélravezetőbb: $L_{t}=3$ időbeli rácskiterjedés mellett felvehető egy “$\alpha_{2}-m_{U}^{2}$ fázisdiagram”, azaz ebben a síkban meghatározzuk a fázisátmeneti pontokat és a hármaspontot. Az eredményeket a 7.2 táblázat tartalmazza.

$\alpha_{2}$	$m_{U}^{2}$ (GeV2)
-0.8100	-33115(17)
-1.0000	-32756(45)
-1.0343(3)	0
-1.0011(9)	-6000
-0.9869(6)	-10000
-0.9717(5)	-20000
-0.9540(2)	-25000
-0.9364(5)	-30000
-0.9364(5)	-32899

Table 7.2: Az $L_{t}=3$ szimulációk alapján meghatározott fázisátmeneti pontok és a hármaspont (utolsó sor) az $\alpha_{2}$–$m_{U}^{2}$ síkon

A hármaspontban végrehajtott zérus hőmérsékletű szimulációban kapott korrelációs függvények lecsengéséből meghatározható a rácsegységekben mért W- és Higgs-tömeg. Célszerű a hármaspont kis környezetében is feltérképezni a tömegek és az $\alpha_{2}$ paraméter kapcsolatát. A W-tömeget fizikai értékén rögzítve megadható a rácsállandó, melyet a rács $L_{t}$ kiterjedése segítségével kritikus hőmérsékletté konvertálhatunk.

A fázisdiagram felvételéhez még legalább három pontra van szükség (mindhárom ágon egy pontra). Ehhez először célszerű megfigyelni, hogy a színsértő fázis határát jellemző görbe gyakorlatilag csak $m_{U}$-tól függ, az $\alpha_{2}$ paramétertől való függése nagyon gyenge (amint az a 7.2 táblázat első két sorából jól leolvasható).

A $T_{c}-m_{U}^{2}$ síkon felveendő fázisgörbe két ágának meghatározásához tehát az $m_{h}/m_{W}$ Higgs-W tömegarány biztosítása mellett kellene a hőmérsékletet változtatnunk. Ez az $L_{t}=3$ helyett $L_{t}=2,4$ kiterjedésű rácsokon végrehajtott szimulációk segítségével lehetséges. (Az eredeti $10^{3}\times 3$ rács helyett $10^{3}\times\{2,4\}$ rácsok szerepelnek.) A színsértő fázisátmenetet jellemző $m_{U}$ paraméter meghatározása után ellenőrizni kell, nem változott-e az $m_{h}$ paraméter túlságosan. Amennyiben igen, az $L_{t}=3$ adatokból végrehajtott zérus hőmérsékletű szimulációk eredménye alapján pontosítható az eredmény.

A harmadik görbeág felvételéhez egy újabb $L_{t}=3$ szimuláció szükséges; ehhez a Higgs- és a szimmetrikus fázis közti valamelyik $\alpha^{\prime}_{2},m_{U}^{2}$ pontot kell tekinteni. Ezek birtokában felrajzolható a fázisdiagram (7.5 ábra).

Figure 7.5: A rácsszimulációs eremények alapján kapott fázisdiagram

A fázisdiagramon szereplő vonalak gyakorlatilag sávok; ennek oka a tömegmeghatározás hibája. Ezt a fázisdiagramot a perturbatív megközelítésben kapottakkal összevetve jó kvalitatív egyezés állapítható meg. A dimenziós redukción alapuló szimulációk eredményeként kapott fázisdiagram [21] nagyon hasonló 7.5-hoz. A korai univerzum alakulására esetleges nagy veszélyeket rejtő színsértő fázis tehát a négydimenziós nemperturbatív megközelítésben is jelen van. (A fenti ábrához használt paraméterek mellett nincs kétlépcsős fázisátmenet.)

A színsérő fázisátmenet a szimulációk alapján sokkal erősebb, mint a szimmetrikus fázis és a Higgs-fázis közti fázisátmenet.

A 7.1 táblázat alapján végrehajtva a végtelen térfogatú extrapolálást $\alpha_{2}$-re, ott elvégezhetőek a zérus hőmérsékletű szimulációk. A szimulációkból nyerhető $W$ és Higgs-tömegeket a 7.3 táblázat foglalja össze. A táblázat második és harmadik sorában szereplő tömegek rácsegységekben értendők; az ezek alapján számolt $R_{HW}$ tömegarány a táblázat utolsó oszlopában szerepel. Ahhoz, hogy a konstans fizika vonalán mozogjunk, ennek a mennyiségnek konstansnak kellene lennie.

$L_{t}$	$\alpha_{2}$	$m_{H}$	$m_{W}$	$R_{HW}$
2	-0.9856(6)	0.308(7)	0.561(7)	0.55(1)
3	-0.9542(3)	0.150(11)	0.357(14)	0.42(4)
4	-0.9496(1)	0.114(11)	0.274(19)	0.42(4)
5	-0.94545(5)	0.079(6)	0.228(11)	0.36(3)
2	-1.0162(6)	0.375(5)	0.642(14)	0.58(2)
3	-0.9745(3)	0.162(15)	0.399(12)	0.41(4)

Table 7.3: A zérushőmérsékletű szimulációkban mért tömegek rácsegységekben, és a tömegek aránya. Az erős csatolási állandó értékei $\alpha_{s}=0.1$, $0.05$

7.5 A buborékfal vizsgálata

A barionkeltés az elektrogyenge fázisátmenet során létrejövő, különböző fázisokat elválasztó buborékfalakban lejátszódó CP-sértő folyamatok révén történik [17, 18, 99]. Az itt keletkező balkezes kvarkok sűrűsége meghaladja a balkezes antikvarkokét, ugyanolyan mértékben ahogy a jobbkezes antikvarkok sűrűsége meghaladja a jobbkezes kvarkokét. A zérus összbarionszámú állapotban a balkezes kvarkok túlsúlya hatására anomális szfaleronátmenetek játszódnak le, mely megbontja a barion–antibarion aszimmetriát. A keletkező bariontöbblet egy része a növekvő buborékok belsejébe diffundál, ahol a (1.16) feltétel teljesülése esetén a szfaleron átmenetek befagynak.

A fenti egyszerű kép kvantitatív kezelése meglehetősen bonyolult [28]. A probléma szokásos kezelésben klasszikus erők hatására bekövetkező diffúziót tételezünk fel [33, 34], mely közelítés abban az esetben igazolható, ha a buborékfal vastagsága nagy az inverz hőmérséklethez képest [100].

A buborékfal vastagsága tehát elsőrendű fontosságú mennyiség. A perturbatív megközelítés [101, 102] eredménye

$$l_{w}=(11.2\pm 1.5)/T_{c}.$$ (7.21)

Az eddigi háromdimenziós szimulációkban csak egy Higgs-dublettet használtak, így a Higgs-terek vákuum várható értékeinek hányadosaként definiált $\beta$ paraméter vizsgálatára ez a módszer alkalmatlan. Így a fenti mennyiség négydimenziós szimulációkban történő vizsgálatának szükségessége nyilvánvaló.

A fal-profil meghatározása (7.21) alapján olyan rácsot kíván, melynek egyik ($z$) irány menti kiterjedése igen nagy (a fenti $l_{w}$ kétszeresénél lényegesen nagyobb). A szimulációkat így először egy $2*12^{2}*192$ méretű rácson hajtottuk végre; a szimuláció során a rendparaméter a két Higgs-tér $|H_{1}|^{2}$ és $|H_{2}|^{2}$ hossznégyzetének várható értéke volt. Annak biztosítására, hogy a két fázis meghatározott arányban legyen jelen, elegendő a frissítési algoritmus részeként a Higgs-tér egész konfigurációra vett átlagértékét rögzíteni: amennyiben a szokásos frissítési algoritmus által javasolt új konfiguráció nem tesz eleget ennek a feltételnek, úgy azt nem fogadjuk el, hanem még újabbat generálunk helyette. A fázisátmeneteknél szokásos módon a két fázisra jellemző rendparaméter érték között rögzítve a rendparaméter átlagértékét kétfázisú rendszer jön létre.

Az egyes fázisok közötti buborékfal a szabadenergia minimumfeltétele miatt merőleges a hosszú irányra. A buborékfal elég vékony (a 192-s rácskiterjedéshez képest), azonban az egyes konfigurációk esetében más helyeken helyezkedhet el, így a statisztikus átlagoláshoz a falprofil megfelelő eltolására is szükség van. Ez egyfajta korreláció maximalizálásával történik. Az egyes mérések eredményeképp hosszirányban 192 adat-csoport adódik; ezeket az adathalmazokat – a periodikus határfeltételek figyelembevételével – egymáshoz képest eltolhatjuk. Az (1) és a (2) adathalmaz jól korrelált, ha kicsi a

$$\sum_{i=1}^{192}\frac{(A_{1}(i)-A_{2}(i))^{2}}{\left(\sigma_{1}^{2}(i)+\sigma_{2}^{2}(i)\right)^{2}}$$ (7.22)

összeg, melyben $A_{1}(i)$ és $A_{2}(i)$ az (1) illetve a (2) minta $i.$ metszetében mért érték, $\sigma_{1,2}(i)$ pedig ennek hibája.

A korrekció után a falprofilra a 7.6 ábra adódik:

Figure 7.6: A $2\cdot 12^{2}\cdot 192$ szimulációból adódó buborékfal-profil

A falvastagság megállapítása céljából tangens hiperbolikusz függvény illeszthető a 7.6 ábra adataira; ez mindkét Higgs esetén igen pontossan fedi a mért pontokat. Az illesztendő függvényt

$$a_{1}+a_{2}*\mathrm{th}\,\frac{x-x_{0}}{L_{w}/2}$$ (7.23)

alakba írva az $L_{w}$ falvastagságra a legjobb illesztésből mindkét esetben $L_{w}=(14.4\pm 0.1)/T_{c}$ adódik. Ez az eredmény jól egyezésben áll a (7.21) egyhurok-rendű perturbatív eredménnyel. Mivel a $B$ paraméter nem tűnik el, jellegzetes roughening típusú fázisátmenet játszódik le.

A két Higgs-tér egymáshoz nagyon hasonló módon változik; a kettő között nagyon jó közelítéssel lineáris kapcsolat áll fenn. $|H_{1}|^{2}$ függvényében ábrázolva $|H_{2}|^{2}$-t a 7.7 ábrát kapjuk:

Figure 7.7: A két Higgs-tér kapcsolata igen jó közelítéssel lineáris

A lineáris kapcsolattól való eltérés kicsi, ám szignifikáns; a görbe alsó és felső végén illesztett egyenesek meredeksége kissé eltérő:

$$\mathrm{tg}^{2}\,\beta(\mathrm{szimm}) = 38.00(27)$$

$$\mathrm{tg}^{2}\,\beta(\mathrm{s\acute{e}rt}) = 35.43(27).$$ (7.24)

Ezekből a bariogenézis szempontjából fontos $\beta$ paraméter két fázis közti különbsége meghatározható:

$$\Delta\beta=0.0061\pm 0.0003.$$ (7.25)

Ugyanezen mennyiség perturbációszámítással meghatározott értéke [101, 102]

$$\Delta\beta=0.0046\pm 0.0010,$$ (7.26)

a nemperturbatív eredményekkel elfogadható egyezésben.

A szimulációt $2*\{L^{2}=8^{2},16^{2}\}*192$-s rácsokon is végrehajtva meghatározható a fal szélességének $L$-től való függése. Erre az irodalom [103] által jósolt

$$L_{w}=\left[A+B\cdot\log(aLT_{c})\right]/T_{c}$$ (7.27)

függvény jól illeszthető; $A=10.8\pm 0.1$, $B=2.1\pm 0.1$ adódik [91].

7.6 A kozmológiailag releváns paramétertartomány

A rácsszimulációk egyik célja az lenne, hogy meghatározzuk a paramétertér azon részét, mely eleget tesz a bariogenézis (1.16) feltételének. Noha az ehhez elengedhetetlenül szüksége kontinuum határátmenet jó közelítéssel végrehajtható, a paramétertér részletes feltérképezése túl nagy gépidő-igényt támasztana. Ezért indirekt módszerhez kell folyamodnunk, mely abból áll, hogy két mennyiség, $v/T_{c}$ és $T_{c}/m_{W}$ esetében meghatározzuk, mekkora hibával becsülhetjük meg a kontinuum-limeszt, és becslésünket összevetjük a perturbációszámítás eredményével; ezt mutatja a 7.8 ábra.

Figure 7.8: A Higgs-tér normalizált ugrása és a normalizált kritikus hőmérséklet

A pontok a rácsszimulációkban mért eredmények; ezeknek hibái legnagyobb részt a konstans fizika vonalától való eltérésből – elsősorban $m_{h}$ nagy hibájából – fakadnak. A $v/T_{c}$ paraméter erre igen érzékeny, $T_{c}/m_{W}$ lényegesen kevésbé. A 4 rácspontra illesztett egyenes $(T_{c}a)^{2}=0$-val való metszete adja meg a kontinuum-limeszt – $v/T_{c}$ esetében ennek hibája túl nagy a kozmológiai következtetések levonásához.

Így a satírozott perturbatív jóslatokkal vetettük össze az eredményeket; az ehhez használt perturbációszámítás egy egyhurok-rendű eljárás, mely nem épít a magas hőmérsékletű sorfejtésre, hanem a rácsszimulációkhoz igazodik: a véges renormálási effektusokat úgy veszi figyelembe, hogy a rácsszimulációkban mért $T=0$ spektrummal minél tökéletesebb egyezést mutasson [41]. Így a két megközelítés között elég jó egyezés valósul meg; a skálázó tartományon esetleg kívül eső $L_{t}=2$ adatok kihagyásával ez tovább javítható. A fenti ábráról látszik, hogy a rácseredmények kontinuum-limesze mindkét esetben nagyobb, mint a perturbatív úton kapott eredmény, így a perturbatív eredmény rácsszimulációs eredményekkel való összevetéséből egy kb. 14%-os korrekciós tényezőt kap.

A fenti egyezés alapján a perturbatív megközelítés felhasználható arra, hogy a kozmológiailag releváns paramétertartományt feltérképezzük. (Az ehhez használt perturbatív megközelítés a teljes MSSM-re épül, tehát a fermionokat is figyelembe veszi. A számolásokban $m_{A}=500$ GeV.) A legkönnyebb Higgs – jobbkezes (könnyebb) stop síkon ezt kétfajta görbe fogja jellemezni; az egyiket a $T=0$-hoz tartozó maximális könnyű Higgs-tömeg adja – ezek a görbék közel vízszintesek –, a másikat a $v/T_{c}=1$ feltétel jelöli ki. A kozmológiailag érdekes tartomány a két görbe alatt helyezkedik el.

Figure 7.9: A kozmológiailag releváns $v/T_{c}>1$ tartomány meghatározása

Az $m_{Q}$ paraméter változtatásával a balkezes Higgs tömege változtatható; ha $m_{Q}$ nő, $m_{\tilde{t}_{L}}$ csökken; ugyanekkor a legkönnyebb Higgs tömegére adódó maximumkorlát feljebb tolódik. Ha a Higgs-tömeg értéke nő, a fázisátmenet gyengülése az $-m_{U}^{2}$ paraméter növelésével kerülhető el, más szóval a jobbkezes stop-tér tömegének csökkentésével. Eszerint $m_{Q}$ növelése hatására a $v/T_{c}$ görbe balra tolódik.

Mi az a maximális Higgs-tömeg, mely belefér még a kozmológiailag releváns tartományba? A két korlát által meghatározott metszéspont, mely $m_{\tilde{t}_{L}}=440$ GeV esetén kicsit 100 GeV fölött van, $m_{\tilde{t}_{L}}=590$ GeV esetén pedig 103 GeV körül. A harmadik görbéről leolvasható, hogy bárhogy is választjuk meg $m_{Q}$ értékét, aligha mehetünk 103 GeV fölé. Részletesebb számítások alapján $m_{\tilde{t}_{L}}=560$ GeV mellett lehet $m_{h}$ a legnagyobb; $m_{h}\approx 103$ GeV.

A fenti eljárás az előbb említett 14%-os korrekciót figyelembe veszi; a 7.8 diagram által a rács- és perturbatív közelítés között létesített kapcsolat azonban jelentékeny hibaforrás, mely az egy- és kéthurok rend közti eltérést sem veszi figyelembe [91]. Így a fenti eredmény korrektebben

$$m_{h}=103\pm 4\ \mathrm{GeV}.$$ (7.28)

A külön e célra kifejlesztett egyhurok szintű perturbatív módszerrel megfejelt négydimenziós rácsszimulációkra alapozott megközelítés tehát a korábbi, 3-dimenziós eredményekkel összeegyeztethető jóslatot ad. A jóslat szerint a jelenlegi szuperszimmetrikus Higgs tömegkorlátok mellett létezik a paramétertérnek olyan tartománya, ahol a bariogenézis feltételeit kielégítő erős elsőrendű fázisátmenet játszódik le.

A korlát azonban nagyon alacsony; a nagy részecskegyorsítókban hamarosan kiderül, létezik-e az (7.28) fetételnek eleget tevő MSSM Higgs-részecske. Könnyen kiderülhet, hogy nem – ami annak jele, hogy a fenti MSSM modellt tovább kell finomítanunk; ez a szuperszimmetria nyújtotta bőséges kereten belül lehetséges lesz. Amennyiben a szuperszimmetrikus bariogenézis elmélet által jósolt Higgs felső tömegkorlát alatt a részecskegyorsítókban megtalálják a legkönyebb Higgs-részecskét, az a bariogenézis modellek nagy sikere lesz, mely a kozmológia és a részecskefizika szintéziseként létrejött részecske–asztrofizika életképességének újabb ékes bizonyítékául szolgálhat.

Azonban megválaszolatlan kérdés bőven marad akkor is, ha a bariogenézis problémáját a szuperszimmetrikus modellek tisztázzák. A standard modellhez képest sok új paraméter szerepel az MSSM-ben – a bonyolultabb szuperszimmetrikus elméletekben pedig még több. A priori felettébb valószínűtlennek tűnik, hogy ezek a paraméterek épp olyan értékűek, hogy a bariogenézis feltételeinek eleget tegyenek. Véletlen egybeesés, vagy mélyebb fizikai ok húzódik amögött, hogy (ha) ez a modell képes számot adni a világegyetem barion–antibarion szimmetriájáról? Nyilván fizikai érvekkel kívánjuk alátámasztani az egybeesést – és bár ebből a programból ma célján kívül igen kevés látszik, aligha kétséges, hogy a mikrovilág mélyebb megértésének útján fontos mérföldkő lesz.

Összefoglalás

Az elektrogyenge fázisátmenet vizsgálatának egyik fő motivációját az univerzumban megfigyelhető barion–antibarion aszimmetria vizsgálatának lehetősége adja. Kvalitatív szinten a bariogenézishez szükséges feltételek a standard modellben is megvannak, így elvben lehetőség van a kérdés kísérletileg alátámasztott elméleti modellen alapuló megválaszolására.

A kvantitatív vizsgálat perturbatív és nemperturbatív módszerekkel lehetséges. A magas hőmérsékletű szimmetrikus fázisban a perturbatív megközelítés a priori nem megbízható, azonban van remény arra, hogy bizonyos paraméterek (Higgs-tömeg) mellett a perturbatív és nemperturbatív eredmények összeegyeztethetőek legyenek. Ehhez a két megközelítés alapos összehasonlítására van szükség, mely a nemperturbatív módszer keretében definiált rácsállandó alapjául szolgáló sztatikus kvark potenciál perturbatív kiszámítása révén lehetséges. A potenciált a négydimenziós szimulációk alapjául szolgáló SU(2)–Higgs-modellben kell meghatározni.

A dolgoztaban Feynman-mértékben kiszámítottam az egyhurok-rendű impulzustérbeli potenciált. A csatolási állandók közti kapcsolathoz ezt (numerikusan) Fourier-transzformálni, majd differenciálni kell. A potenciálból többféle módon is definiálható a csatolási állandó; mivel célom a rácsszimulációs eredményekkel való összevetés, célszerű minél jobban ragaszkodni az ott alkalmazott módszerhez. Az így definiált kapcsolat révén eliminálhaó a perturbatív és nemperturbatív eredmények összevetésekor az eltérő rácsállandó-definíciók miatt fellépő hibaforrást. A fázisátmenetre jellemző termodinamikai mennyiségek vizsgálata azt mutatja, hogy alacsony Higgs-tömegek esetén a perturbatív eredmények elég jól egyeznek a négydimenziós (és a dimenziós redukcióval kapott háromdimenziós) eredményekkel. A Higgs-tömeget növelve a perturbációszámítás elromlik: a nemperturbatív módszerekkel megjósolt fázisátmeneti végpont perturbatív megközelítésben nem is létezik.

A csatolási állandók közti kapcsolat a fázisátmeneti végpont pontosabb meghatározását is lehetővé teszi; a teljes standard modellre adott jóslat $72.1\pm 1.4$ GeV. Ez lényegesen kisebb, mint a Higgs-részecske tömegének kísérleti korlátja, így a standard modell nem adhat számot a bariogenézisről. A fenti vizsgálat pozitív eredménye, hogy a perturbációszámítás a nemperturbatíve megjósolt fázisátmeneti ponttól távol működőképes – ez a bonyolultabb elméletekben vizsgált elektrogyenge fázisátmenet során hasznos támpont.

A standard modell legpragmatikusabb kiterjesztésében, az MSSM-ben a számos szabad paraméter lehetőséget nyújt a bariogenézis magyarázatára. A dolgozatban először egy egyszerű perturbatív modellt vizsgálok, mely jól mutat néhány általános tendenciát: a bariogenézishez szükséges $\langle\phi\rangle/T_{c}>1$ feltétel megvalósulására jó lehetőség nyílik, ha a top kvark tömege nagyobb, mint jobbkezes szuperszimmetrikus párjáé. Amennyiben a kettő tömegnégyzet különbségére jellemző $m_{U}^{2}$ paraméter abszolút értékét elég nagynak választjuk, színsértő fázisátmenet is lejátszódhat. A perturbatív vizsgálatok így három fázis jelenlétére utalnak, és nem zárják ki a bariogenézis MSSM-re épülő magyarázatát.

A standard modellhez hasonlóan itt is szükség van nemperturbatív vizsgálatokra. A négydimenziós szimulációk gépidő-igénye lényegesen nagyobb, mint a dimenziós redukción alapuló módszeré, így ennek kivitelezéséhez elengedhetetlen egy olcsó szuperszámítógép. E célból építettük meg 1998. nyara és 2000. februárja között a PC elemekből álló PMS-t, mely teljesítmény/ár viszonyban a rácstérelméletben használt szuperszámítógépek sorában az első.

A rácsszimulációk célja a paramétertartomány valamely – a korábbi munkák által favorizált – csücskének feltérképezése. A véges hőmérsékletű szimulációkban meghatározott fázisátmeneti pontokban végrehajtott zérushőmérsékletű szimulációkban meghatározhatók a tömegek, ami által a három fázis (színsértő-, Higgs-, szimmetrikus) kimutatása lehetséges. A fázisdiagram felvétele után azonban a kozmológiailag releváns paramétertartomány (a stop-tömeg – legkisebb Higgs-tömeg sík megfelelő részének kijelölése) problémás, mivel a véges rácsállandójú szimulációs eredmények kontinuum-limeszének képzése komoly problémákat támaszt. Ezt a rácseredményekhez jól illeszkedő, egyhurok-szintű perturbációszámítás segítségével lehet vizsgálni. Ennek eredménye azt mutatta, hogy $m_{h}\leq 103\pm 4$ GeV szükséges az erős elsőrendű elektrogyenge fázisátmenet megvalósulásához. A kapott érték a korábbi eredményekkel összhangban azt mutatja, hogy a Higgs-tömeg meghatározására irányuló kísérleti erőfeszítések a közeljövőben eldöntik az MSSM-en alapuló bariogenézis modell életképességét.

A rácsszimulációk a bariogenézis-modellekben jelenlévő buborékfal vastagságának meghatározására is alkalmasak. Az eredmények a perturbatív megközelítéssel itt is összeegyeztethetőek.

A négydimenziós rácsszimulációs eredmények továbbfejlesztése folyamatban van. Azonban könnyen elképzelhető, hogy a kísérleti eredmények rövid úton kizárják az MSSM-beli elektrogyenge fázisátmenet lehetőségét – ekkor a szuperszimmetria keretén belül újabb modellek vizsgálata következhet. A jelen dolgozatban bemutatott módszerek e bonyolultabb modellek vizsgálatában is jó kiindulásul szolgálhatnak.

Köszönetnyilvánítás

Köszönetemet szeretném kifejezni témavezetőmnek, Fodor Zoltánnak, többéves fáradságos munkájáért, a számolások során felmerült nehézségek tisztázásáért és az értekezés kéziratának alapos átnézéséért. Köszönöm Csikor Ferenc segítségét, aki pót-témavezetőm volt az elmúlt évek során, és mind kutatómunkám, mind a doktori értekezés megírása során nagy segítséget nyújtott. Köszönöm Katz Sándornak a rácsszimulációval kapcsolatos eszmecseréket, Hegedüs Pálnak a sztatikus potenciállal kapcsolatos számolásokkal kapcsolatos észrevételeit, és Jakovác Antalnak az MSSM perturbatív vizsgálatával kapcsolatos építő megjegyzéseit. Köszönöm $\Gamma.$ Koutsoumbasnak a sztatikus kvark potenciállal kapcsolatos számolásokban nyújtott segítségét.

A doktori program keretében Peniscolában és les Houches-ban nyári iskolán vehettem részt, Zágrábban és Budapesten előadhattam a Triangle Symposiumon. Köszönöm a Doktori Iskola, és külön Pócsik György támogatását.

Appendix A A $K^{\prime}$ integrál kiszámítása

Ebben a függelékben a (2.24) képletben szereplő

$$K^{\prime}(M,k)=\mu_{0}^{4-D}\int{{d^{D}q}\over{(2\pi)^{D}}}{1\over{q^{2}-M^{2}+i\epsilon}}{1\over{(k-q)^{2}-M^{2}+i\epsilon}}{1\over{q_{0}+i\epsilon}}{1\over{-q_{0}+i\epsilon}}$$ (A.1)

integrált számítom ki. Ha ezt a (2.26) $K$ integrálnál látott módon próbáljuk végrehajtani, kezelhetetlen divergenciákkal találjuk szemben magunkat. Ezért a nehéz kvark- és antikvark propagátorokban a (2.8) kifejezés általánosabb alakját használjuk: $(qv+i\epsilon)^{-1}$-t, illetve $(-qv^{\prime}+i\epsilon)^{-1}$-t. Célszerű lesz a $K$ integrált is ebbe az alakba írnunk:

$$K(M,k)=\mu_{0}^{4-D}\int{{d^{D}q}\over{(2\pi)^{D}}}{1\over{q^{2}-M^{2}+i\epsilon}}{1\over{(k-q)^{2}-M^{2}+i\epsilon}}{1\over{qv+i\epsilon}}{1\over{qv^{\prime}+i\epsilon}},$$ (A.2)

$$K^{\prime}(M,k)=\mu_{0}^{4-D}\int{{d^{D}q}\over{(2\pi)^{D}}}{1\over{q^{2}-M^{2}+i\epsilon}}{1\over{(k-q)^{2}-M^{2}+i\epsilon}}{1\over{qv+i\epsilon}}{1\over{-qv^{\prime}+i\epsilon}}.$$ (A.3)

A 2.4.1 szakaszban látott kettős Feynman-paraméterezéssel

$$K^{(^{\prime})} = 6\mu_{0}^{4-D}\int_{0}^{1}d\alpha\int_{0}^{\infty}d\beta\int_{0}^{\infty}d\gamma\int{{d^{D}q}\over{(2\pi)^{D}}}$$ (A.4)

$${1\over{[q^{2}-2(1-\alpha)kq+(1-\alpha)k^{2}-M^{2}+\beta qv\pm\gamma qv^{\prime}+(\beta\pm\gamma)i\epsilon+i\epsilon]^{4}}}$$

$$= 6\mu_{0}^{4-D}\int_{0}^{1}d\alpha\int_{0}^{\infty}d\beta\int_{0}^{\infty}d\gamma\int{{d^{D}q}\over{(2\pi)^{D}}}$$

$$[q^{2}+(\beta v\pm\gamma v^{\prime}-2(1-\alpha)k)q+(\beta\pm\gamma)i\epsilon+(1-\alpha)k^{2}-M^{2}+i\epsilon]^{-4},$$

ahol a felső előjel a $K$, az alsó a $K^{\prime}$ integrálra vonatkozik. Az integrálási változót

$$q\rightarrow q^{\prime}=q+{1\over 2}(\beta v\pm\gamma v^{\prime}-2(1-\alpha)k)$$

szerint eltolva a szögletes zárójel belsejében levő tagra

$$q^{\prime 2}+\alpha(1-\alpha)k^{2}-M^{2}-{1\over 4}(\beta v\pm\gamma v^{\prime})^{2}-(1-\alpha)(\beta v\pm\gamma v^{\prime})k+(\beta\pm\gamma)i\epsilon+i\epsilon$$ (A.5)

adódik. Minthogy $vk=v^{\prime}k=0$, az ötödik tag eltűnik, $v^{2}=v^{\prime 2}=1$ miatt pedig a $b=vv^{\prime}$, $\gamma^{\prime}=b\gamma$ jelölések bevezetésével

$$(\beta v\pm\gamma v^{\prime})^{2}=(\beta\pm vv^{\prime}\gamma)^{2}-{{(vv^{\prime})^{2}-1}\over{(vv^{\prime})^{2}}}(vv^{\prime}\gamma)^{2}=(\beta\pm\gamma^{\prime})^{2}-{{b^{2}-1}\over b^{2}}\gamma^{\prime 2},$$ (A.6)

Vezető rendben $v=v^{\prime}=(1,{\bf 0})$, így

$$K^{(^{\prime})} = 6\mu_{0}^{4-D}\int_{0}^{1}d\alpha\int_{0}^{\infty}d\beta\int_{0}^{\infty}{1\over b}d\gamma^{\prime}\int{{d^{D}q}\over{(2\pi)^{D}}}$$ (A.7)

$$\left[q^{2}+\alpha(1-\alpha)k^{2}-M^{2}-{1\over 4}(\beta\pm\gamma^{\prime})^{2}+(\beta\pm\gamma^{\prime})i\epsilon+{{b^{2}-1}\over{4b^{2}}}\gamma^{\prime 2}+i\epsilon\right]^{-4}.$$

Wick-forgatást és az egész térre történő integrálást végrehajtva

$$K^{(^{\prime})} = {i\over{(4\pi)^{D/2}}}\Gamma(4-{D\over 2})\mu_{0}^{4-D}\int_{0}^{1}d\alpha\int_{0}^{\infty}d\beta\int_{0}^{\infty}{1\over b}d\gamma^{\prime}$$ (A.8)

$$\left[\alpha(1-\alpha){\bf k}^{2}+M^{2}+{1\over 4}(\beta\pm\gamma^{\prime})^{2}-{{b^{2}-1}\over{4b^{2}}}\gamma^{\prime 2}+(\beta\pm\gamma^{\prime})i\epsilon\right]^{{D\over 2}-4},$$

ahol kihasználtuk, hogy a kicserélt impulzus térszerű.

Következő lépésként $\beta$ és $\gamma^{\prime}$ helyett olyan új integrálási változókat vezetek be, melyek segítségével $K$ és $K^{\prime}$ ugyanolyan alakú lesz.

$$K: \beta,\gamma^{\prime}\rightarrow\xi,\psi: \beta=(1-\psi)\xi\hskip 14.22636pt\gamma^{\prime}=\psi\xi,$$ (A.9)

$$K^{\prime}: \beta,\gamma^{\prime}\rightarrow\xi,\psi: \beta=(1+\psi)\xi\hskip 14.22636pt\gamma^{\prime}=\psi\xi.$$ (A.10)

Mindkét esetben a transzformáció Jacobi-determinánsa $|\xi|$.
Az új változók segítségével felírt integrálási tartományok $K$ esetében
$\xi=\beta+\gamma^{\prime}\in[0,\infty)$, és $\beta/\gamma^{\prime}=(1-\psi)/\psi$ miatt $\psi\in[0,1]$, így

$$K = {i\over{(4\pi)^{D/2}}}\Gamma(4-{D\over 2})\mu_{0}^{4-D}\int_{0}^{1}d\alpha\int_{0}^{1}d\psi\int_{0}^{\infty}d\xi{\xi\over b}$$ (A.11)

$$\left[\alpha(1-\alpha){\bf k}^{2}+M^{2}+{1\over 4}\xi^{2}-{{b^{2}-1}\over{4b^{2}}}\xi^{2}\psi^{2}+\xi i\epsilon\right]^{{D\over 2}-4}.$$

A $K^{\prime}$-re vonatkozó integrálási tartomány meghatározásához célszerű a tartományt két részre vágni: az elsőben $(D_{1})$ $\beta>\gamma^{\prime}$, míg a másodikban $(D_{2})$ $\beta\leq\gamma^{\prime}$ áll fenn.
Ekkor $D_{1}$-re

$\xi=\beta-\gamma^{\prime}\in(0,\infty)$,   $\infty>\beta/\gamma^{\prime}=(1+\psi)/\psi\geq 1\rightarrow\psi\in[0,\infty)$,
$D_{2}$-re pedig

$\xi=\beta-\gamma^{\prime}\in[0,-\infty)$,   $\infty>\gamma^{\prime}/\beta=\psi/(1+\psi)\geq 1\rightarrow\psi\in(-\infty,-1]$
adódik. Így

$$\!\!\!\!\!K^{\prime}\! = {i\over{(4\pi)^{D/2}}}\Gamma(4-{D\over 2})\mu_{0}^{4-D}\int_{0}^{1}d\alpha$$ (A.12)

$$\left(\int_{0}^{\infty}d\psi\int_{0}^{\infty}d\xi{\xi\over b}\left[\alpha(1-\alpha){\bf k}^{2}+M^{2}+{1\over 4}\xi^{2}-{{b^{2}-1}\over{4b^{2}}}\xi^{2}\psi^{2}+\xi i\epsilon\right]^{{D\over 2}-4}+\right.$$

$$\left.\int_{-\infty}^{-1}d\psi\int_{0}^{-\infty}d\xi{{-\xi}\over b}\left[\alpha(1-\alpha){\bf k}^{2}+M^{2}+{1\over 4}\xi^{2}-{{b^{2}-1}\over{4b^{2}}}\xi^{2}\psi^{2}+\xi i\epsilon\right]^{{D\over 2}-4}\right)$$

$$= {i\over{(4\pi)^{D/2}}}\Gamma(4-{D\over 2})\mu_{0}^{4-D}\int_{0}^{1}d\alpha$$

$$\left(\int_{-\infty}^{-1}+\int_{0}^{\infty}\right)d\psi\int_{0}^{\infty}d\xi{\xi\over b}\left[\alpha(1-\alpha){\bf k}^{2}+M^{2}+{1\over 4}\xi^{2}-{{b^{2}-1}\over{4b^{2}}}\xi^{2}\psi^{2}+\xi i\epsilon\right]^{{D\over 2}-4}.$$

$K$-ban a $\psi$ szerinti integrálás határait $[0,1]$-ről $[-1,0]$-ra vátoztatva

$$K+K^{\prime} = {i\over{(4\pi)^{D/2}}}\Gamma(4-{D\over 2})\mu_{0}^{4-D}\int_{0}^{1}d\alpha\int_{-\infty}^{\infty}d\psi\int_{0}^{\infty}d\xi$$ (A.13)

$${\xi\over b}\left[\alpha(1-\alpha){\bf k}^{2}+M^{2}+\left({1\over 4}-{{b^{2}-1}\over{4b^{2}}}\psi^{2}+{{i\epsilon}\over\xi}\right)\xi^{2}\right]^{{D\over 2}-4}.$$

Ekkor a $\xi^{2}$ előtti zárójelben $i\epsilon/\xi$, helyett $i\epsilon$ írható, mivel $\xi$ nemnegatív.

A $\xi$ szerinti integrálás ekkor már végrehajtható;

$$\int_{0}^{\infty}{1\over{2b}}{{d\xi^{2}}\over{(A\xi^{2}+C)^{4-{D\over 2}}}}={1\over{2bA}}{{\Gamma(1)\Gamma(3-{D\over 2})}\over{\Gamma(4-{D\over 2})}}C^{{D\over 2}-3}$$ (A.14)

miatt eredményül

$$K+K^{\prime} = {i\over{(4\pi)^{D/2}}}{{\Gamma(3-{D\over 2})}\over 2b}\mu_{0}^{4-D}\int_{0}^{1}d\alpha(\alpha(1-\alpha){\bf k}^{2}+M^{2})^{{D\over 2}-3}$$ (A.15)

$$\int_{-\infty}^{\infty}d\psi\left({1\over 4}-{{b^{2}-1}\over{4b^{2}}}\psi^{2}+i\epsilon\right)^{-1}.$$

adódik.

A $\psi$ szerinti integrál a $b^{2}\rightarrow 1$ esetben szinguláris. A szingularitás azonban leválasztható a $b^{2}\!\searrow\!1$ határátmenet során. (Ezt a lépést nem lehetne megtenni, ha a naiv $(q_{0}+i\epsilon)^{-1}$ propagátort használnánk, ugyanis a $b^{2}=1$ rögzítés elfedi a szingularitás szerkezetét.)

A $\psi$ szerinti integrálás eredménye

$$\int_{-\infty}^{\infty}d\psi\left({1\over 4}-{{b^{2}-1}\over{4b^{2}}}\psi^{2}+i\epsilon\right)^{-1}={{4b}\over{\sqrt{b^{2}-1}}}\int_{-\infty}^{\infty}(1-{\tilde{\psi}}^{2}+i\epsilon)^{-1}d\tilde{\psi}={{4b}\over{\sqrt{b^{2}-1}}}i\pi.$$ (A.16)

Ezek után az $\alpha$ szerinti integrálás a (2.38)-ben és (2.43)-ben látottakkal teljesen azonos módon végrehajtható. Az $M\neq 0$ esetben

$$K+K^{\prime}={{-1}\over{8\pi}}{1\over{\sqrt{b^{2}-1}}}{1\over{\sqrt{{\bf k}^{4}+4M^{2}{\bf k}^{2}}}}\ln\left({{\bf k}^{2}+\sqrt{{\bf k}^{4}+4M^{2}{\bf k}^{2}}}\over{{\bf k}^{2}-\sqrt{{\bf k}^{4}+4M^{2}{\bf k}^{2}}}\right)^{2}.$$ (A.17)

adódik, míg $M=0$ esetén

$$K+K^{\prime}={{-1}\over{4\pi}}{1\over{\sqrt{b^{2}-1}}}{1\over{\bf k}^{2}}\left[{1\over\epsilon_{I}}+\left(\gamma-\ln{{4\pi\mu_{0}^{2}}\over{\bf k}^{2}}\right)+{\cal{O}}({\epsilon})\right].$$ (A.18)

Mindkét eredmény szinguláris, azonban az $M\neq 0$ esetben a szingularitás független a téridő dimenziószámától.

Appendix B A QCD sztatikus kvark potenciálja

Ebben a függelékben részletesen kiszámítom a kvantumszíndinamikai (tiszta SU(3) mértékelméletbeli) statikus kvark potenciált. Az eredmény és a módszerek az irodalomból ismertek, azonban a nehezebb számításokban használt módszerek ellenőrzése végett célszerű ezt az egyszerűbb esetet végigaszámolni. A számolás jelentősen rövidül, ha a Feynman-féle mértékrögzítést írjuk elő.

A QCD esetében a 2.3 ábrán látható gráfok közül csak az $L$, $M$, $N$ jelűek adnak járulékot. A tadpole gráfokban az alább definiálandó $J$ hurokintegrál lép fel, mely a 0 tömegű esetben eltűnik. Az előbbi három gráf járuléka [47]

L gráf

$$\!\!\!\!\!{1\over 2}g^{4}C^{acd}C^{bcd}T^{a}T^{b}{1\over{(k^{2}-M_{W}^{2}+i\epsilon)^{2}}}\delta^{\mu 0}\delta^{\nu 0}\cdot$$

$$\!\!\!\!\!\left[g_{\mu\nu}(5k^{2}I+2k_{\tau}I_{\tau}+2I_{2})+(4D-6)I_{\mu\nu}+(2D-3)(k_{\mu}I_{\nu}+k_{\nu}I_{\mu})+(D-6)k_{\mu}k_{\nu}I\right]\!\!,$$ (B.1)

M gráf

$$g^{4}(D-1)C^{lac}C^{lbc}T^{a}T^{b}{{\delta^{\mu 0}\delta^{\nu 0}}\over{(k^{2}-M_{W}^{2}+i\epsilon)^{2}}}g_{\mu\nu}J,$$ (B.2)

N gráf

$$g^{4}C^{acd}C^{bcd}T^{a}T^{b}\delta^{\mu 0}\delta^{\nu 0}{1\over{(k^{2}-M_{W}^{2}+i\epsilon)^{2}}}\left[I_{\mu\nu}+k_{\nu}I_{\mu}\right].$$ (B.3)

Itt az általánosabb

$$I(m,M,k) = \mu_{0}^{4-D}\int{{d^{D}q}\over{(2\pi)^{D}}}{1\over{q^{2}-m^{2}+i\epsilon}}{1\over{(q+k)^{2}-M^{2}+i\epsilon}}$$ (B.4)

$$I_{\mu}(m,M,k) = \mu_{0}^{4-D}\int{{d^{D}q}\over{(2\pi)^{D}}}q_{\mu}{1\over{q^{2}-m^{2}+i\epsilon}}{1\over{(q+k)^{2}-M^{2}+i\epsilon}}$$ (B.5)

$$I_{\mu\nu}(m,M,k) = \mu_{0}^{4-D}\int{{d^{D}q}\over{(2\pi)^{D}}}q_{\mu}q_{\nu}{1\over{q^{2}-m^{2}+i\epsilon}}{1\over{(q+k)^{2}-M^{2}+i\epsilon}}$$ (B.6)

$$I_{2}(m,M,k) = \mu_{0}^{4-D}\int{{d^{D}q}\over{(2\pi)^{D}}}q^{2}{1\over{q^{2}-m^{2}+i\epsilon}}{1\over{(q+k)^{2}-M^{2}+i\epsilon}}$$ (B.7)

$$J(m) = \mu_{0}^{4-D}\int{{d^{D}q}\over{(2\pi)^{D}}}{1\over{q^{2}-m^{2}+i\epsilon}}$$ (B.8)

képletben a tömegek helyébe 0 írandó.

A fenti integrálok kiszámítása a QCD esetében lényegesen egyszerűbb, mint a tömeges elméletekre. Első lépésben a

$$I(m,M,k) = \mu_{0}^{4-D}\int_{0}^{1}d\alpha$$ (B.9)

$$\int{{d^{D}q^{\prime}}\over{(2\pi)^{D}}}{1\over{(q^{\prime 2}+\alpha(1-\alpha)k^{2}-\alpha m^{2}-(1-\alpha)M^{2}+i\epsilon)^{2}}},$$

$$I_{\mu}(m,M,k) = \mu_{0}^{4-D}\int_{0}^{1}d\alpha$$ (B.10)

$$\int{{d^{D}q^{\prime}}\over{(2\pi)^{D}}}{{q_{\mu}^{\prime}+(\alpha-1)k_{\mu}}\over{(q^{\prime 2}+\alpha(1-\alpha)k^{2}-\alpha m^{2}-(1-\alpha)M^{2}+i\epsilon)^{2}}},$$

$$I_{\mu\nu}(m,M,k) = \mu_{0}^{4-D}\int_{0}^{1}d\alpha$$ (B.11)

$$\int{{d^{D}q^{\prime}}\over{(2\pi)^{D}}}{{(q_{\mu}^{\prime}+(\alpha-1)k_{\mu})(q_{\nu}^{\prime}+(\alpha-1)k_{\nu})}\over{(q^{\prime 2}+\alpha(1-\alpha)k^{2}-\alpha m^{2}-(1-\alpha)M^{2}+i\epsilon)^{2}}},$$

$$I_{2}(m,M,k) = \mu_{0}^{4-D}\int_{0}^{1}d\alpha$$ (B.12)

$$\int{{d^{D}q^{\prime}}\over{(2\pi)^{D}}}{{(q^{\prime}+(\alpha-1)k)^{2}}\over{(q^{\prime 2}+\alpha(1-\alpha)k^{2}-\alpha m^{2}-(1-\alpha)M^{2}+i\epsilon)^{2}}}$$

$$J(m) = \mu_{0}^{4-D}\int{{d^{D}q}\over{(2\pi)^{D}}}{1\over{q^{2}-m^{2}+i\epsilon}}$$ (B.13)

összefüggések alapján bevezethetők az $M$ és $N$ integrálok,

$$M_{1} = \mu_{0}^{4-D}\int_{0}^{1}d\alpha\left[\alpha m^{2}+(1-\alpha)M^{2}-\alpha(1-\alpha)k^{2}\right]^{{D-4}\over 2},$$ (B.14)

$$M_{2} = \mu_{0}^{4-D}\int_{0}^{1}d\alpha(1-\alpha)\left[\alpha m^{2}+(1-\alpha)M^{2}-\alpha(1-\alpha)k^{2}\right]^{{D-4}\over 2},$$ (B.15)

$$M_{3} = \mu_{0}^{4-D}\int_{0}^{1}d\alpha(1-\alpha)^{2}\left[\alpha m^{2}+(1-\alpha)M^{2}-\alpha(1-\alpha)k^{2}\right]^{{D-4}\over 2},$$ (B.16)

$$N_{1} = \mu_{0}^{4-D}\int_{0}^{1}d\alpha\left[\alpha m^{2}+(1-\alpha)M^{2}-\alpha(1-\alpha)k^{2}\right]^{{D-2}\over 2}.$$ (B.17)

melyeket 0 tömegű esetben könnyen kiértékelhetünk. Az eredmény

$$M_{1} = \left({\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}\right)^{\epsilon}{{\Gamma(1-\epsilon)\Gamma(1-\epsilon)}\over{\Gamma(2-2\epsilon)}}=\left(1+\epsilon\ln{\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}\right)(1+2\epsilon),$$ (B.18)

$$M_{2} = \left({\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}\right)^{\epsilon}{{\Gamma(1-\epsilon)\Gamma(2-\epsilon)}\over{\Gamma(3-2\epsilon)}}={1\over 2}\left(1+\epsilon\ln{\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}\right)(1+2\epsilon),$$ (B.19)

$$M_{3} = \left({\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}\right)^{\epsilon}{{\Gamma(1-\epsilon)\Gamma(3-\epsilon)}\over{\Gamma(4-2\epsilon)}}={1\over 3}\left(1+\epsilon\ln{\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}\right)\left(1+{13\over 6}\epsilon\right),$$ (B.20)

$$N_{1} = -k^{2}\left({\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}\right)^{\epsilon}{{\Gamma(2-\epsilon)\Gamma(2-\epsilon)}\over{\Gamma(4-2\epsilon)}}=-{k^{2}\over 6}\left(1+\epsilon\ln{\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}\right)\left(1+{5\over 3}\epsilon\right).\hskip 28.45274pt$$ (B.21)

Ezáltal a következők adódnak:

$$I^{QCD} = {i\over{(4\pi)^{2}}}\left({1\over\epsilon}-\gamma+\ln(4\pi)+\ln{\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}+2\right),$$ (B.22)

$$I_{\mu}^{QCD} = {{-ik_{\mu}}\over{2(4\pi)^{2}}}\left({1\over\epsilon}-\gamma+\ln(4\pi)+\ln{\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}+2\right),$$ (B.23)

$$I_{2}^{QCD} = 0,$$ (B.24)

$$J^{QCD} = 0,$$ (B.25)

$$I_{\mu\nu}^{QCD} = {i\over{(4\pi)^{2}}}\left[{1\over 3}k_{\mu}k_{\nu}\left({1\over\epsilon}-\gamma+\ln(4\pi)+\ln{\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}+{13\over 6}\right)-\right.$$ (B.26)

$$\quad\left.{k^{2}\over 12}g_{\mu\nu}\left({1\over\epsilon}-\gamma+\ln(4\pi)+\ln{\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}+{8\over 3}\right)\right].$$

A fenti eredmények divergensek, így az $\overline{\rm MS}$ előírás szerint renormálva őket

$$I^{R} = {i\over{(4\pi)^{2}}}\left(\ln{\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}+2\right),$$ (B.27)

$$I_{\mu}^{R} = {{-ik_{\mu}}\over{2(4\pi)^{2}}}\left(\ln{\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}+2\right),$$ (B.28)

$$I_{2}^{R} = 0,$$ (B.29)

$$J^{R} = 0,$$ (B.30)

$$I_{\mu\nu}^{R} = {i\over{(4\pi)^{2}}}\left[{1\over 3}k_{\mu}k_{\nu}\left(\ln{\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}+{13\over 6}\right)-{k^{2}\over 12}g_{\mu\nu}\left(\ln{\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}+{8\over 3}\right)\right].$$ (B.31)

adódik. Szükség lesz még a fenti divergens integrálok dimenziószámmal szorzott kifejezésének renormált alakjára is:

$$D^{n}I^{R} = {{i4^{n}}\over{(4\pi)^{2}}}\left(\ln{\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}+2-{n\over 2}\right),$$ (B.32)

$$D^{n}I_{\mu}^{R} = {{-i4^{n}k_{\mu}}\over{2(4\pi)^{2}}}\left(\ln{\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}+2-{n\over 2}\right),$$ (B.33)

$$D^{n}I_{2}^{R} = 0,$$ (B.34)

$$D^{n}J^{R} = 0,$$ (B.35)

$$D^{n}I_{\mu\nu}^{R} = {{i4^{n}}\over{(4\pi)^{2}}}\left[{1\over 3}k_{\mu}k_{\nu}\left(\ln{\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}+{13\over 6}-{n\over 2}\right)-{k^{2}\over 12}g_{\mu\nu}\left(\ln{\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}+{8\over 3}-{n\over 2}\right)\right].$$ (B.36)

Az $M$ gráf 0 járulékot ad, az $L$ és az $N$ gráfok járuléka pedig

$$G_{L+N}^{QCD} = {1\over 2}g^{4}C(G)T^{a}T^{a}{1\over{({\bf k}^{2})^{2}}}\delta^{\mu 0}\delta^{\nu 0}\cdot\Bigl{(}\bigl{[}g_{\mu\nu}(5k^{2}I+2k_{\tau}I_{\tau}+2I_{2})+$$

$$\qquad(4D-6)I_{\mu\nu}+(2D-3)(k_{\mu}I_{\nu}+k_{\nu}I_{\mu})+(D-6)k_{\mu}k_{\nu}I-2(I_{\mu\nu}+k_{\nu}I_{\mu})\bigr{]}\Bigr{)}$$

$$= {1\over 2}g^{4}C(G)T^{a}T^{a}{1\over{({\bf k}^{2})^{2}}}\delta^{\mu 0}\delta^{\nu 0}\cdot$$

$$\left[g_{\mu\nu}(5k^{2}I+2k_{\tau}I_{\tau}+2I_{2})+4DI_{\mu\nu}-8I_{\mu\nu}+4k_{\nu}DI_{\mu}-8k_{\nu}I_{\mu}+k_{\mu}k_{\nu}DI-6k_{\mu}k_{\nu}I\right]$$

Beírva a megfelelő renormált mennyiségeket

$$R_{L+N}^{QCD} = {i\over{2(4\pi)^{2}}}g^{4}C(G)T^{a}T^{a}{1\over{({\bf k}^{2})^{2}}}\delta^{\mu 0}\delta^{\nu 0}\cdot$$ (B.38)

$$\left[g_{\mu\nu}\left(5k^{2}\left(\ln{\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}+2\right)-2k_{\tau}{k_{\tau}\over 2}\left(\ln{\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}+2\right)\right)\right.$$

$$\quad+16\left({1\over 3}k_{\mu}k_{\nu}\left(\ln{\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}+{5\over 3}\right)-{k^{2}\over 12}g_{\mu\nu}\left(\ln{\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}+{13\over 6}\right)\right)$$

$$\quad-8\left({1\over 3}k_{\mu}k_{\nu}\left(\ln{\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}+{13\over 6}\right)-{k^{2}\over 12}g_{\mu\nu}\left(\ln{\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}+{8\over 3}\right)\right)$$

$$\quad-16k_{\nu}{k_{\mu}\over 2}\left(\ln{\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}+{3\over 2}\right)+8k_{\nu}{k_{\mu}\over 2}\left(\ln{\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}+2\right)$$

$$\quad\left.+4k_{\mu}k_{\nu}\left(\ln{\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}+{3\over 2}\right)-6k_{\mu}k_{\nu}\left(\ln{\mu_{0}^{2}\over{-k^{2}}}+2\right)\right]$$

$$= {-i\over{2(4\pi)^{2}}}g^{4}C(G)T^{a}T^{a}{1\over{({\bf k}^{2})^{2}}}\delta^{\mu 0}\delta^{\nu 0}\cdot\left({10\over 3}\ln{\mu_{0}^{2}\over{{\bf k}^{2}}}+{62\over 9}\right)(k^{2}g_{\mu\nu}-k_{\mu}k_{\nu})$$

$$= {i\over{(4\pi)^{2}}}g^{4}C(G)C(R){1\over{{\bf k}^{2}}}\left({5\over 3}\ln{\mu_{0}^{2}\over{{\bf k}^{2}}}+{31\over 9}\right).$$

A fentiekben kihasználtuk, hogy a kicserélt négyesimpulzus térszerű.

A fagráf és a kétbozon-cserés gráfok járulékát hozzáadva, az egyhurok-rendű statikus potenciálra a

$$R^{QCD} = ig^{2}C(R){1\over{{\bf k}^{2}}}+{{i}\over{8\pi^{2}{\bf k}^{2}}}g^{4}C(R)C(G)\ln\left({\mu_{0}^{2}\over{\bf k}^{2}}\right)$$ (B.39)

$$+{i\over{(4\pi)^{2}}}g^{4}C(G)C(R){1\over{{\bf k}^{2}}}\left({5\over 3}\ln{\mu_{0}^{2}\over{{\bf k}^{2}}}+{31\over 9}\right)$$

$$= {{ig^{2}C(R)}\over{{\bf k}^{2}}}\left[1+{{g^{2}C(G)}\over{16\pi^{2}}}\left({11\over 3}\ln{\mu_{0}^{2}\over{{\bf k}^{2}}}+{31\over 9}\right)\right]$$

kifejezés adódik, a korábbi eredményekkel [10, 22, 49, 50, 51] összhangban.